Nóra benézett a szobába. A polcok üresen ásítottak, a szekrény ajtaja tárva-nyitva. Balázs már összepakolta a holmiját.

– Itt van minden, amit az anyádtól hoztál. A többi marad – mondta szárazon.

A nő nagyot sóhajtott. Korábban is érezte, hogy a férje túlságosan szűkmarkú, de a kételyeit mindig elhessegette – szerette őt.

– Ezeket fizesd be. Megígértem a főbérlőnek, hogy holnap elviszed a pénzt – nyújtotta át a csekkeket Balázs.

– Miért én? Lakást kell keresnem, ez így is komoly érvágás – tiltakozott Nóra.

– Amíg az én nyakamon éltél, az nem zavart? – gúnyolódott.

– Ez nem igaz. Ugyanúgy vettem élelmiszert és háztartási dolgokat. A lakbér a te vállalásod volt.

– Megnéztem a bankszámlakivonatodat. A húszezer forintos prémiumodat magadra költötted, sőt még ajándékot is vettél az anyádnak. Nem vagyok bankautomata! Inkább most váljunk el, amíg nincs gyerek!

– Arról sosem volt szó, hogy minden fillérről számot kell adnom neked.

– Azt hittem, társra leltem benned. De mindent tönkretettél. Menj vissza a kisvárosodba! – kiabálta, ám Nóra már kilépett az ajtón.