Eszter felállt az asztaltól, arcára udvarias mosolyt erőltetett.

— Köszönöm az estét, gyerekek. Nagyon jól éreztem magam — mondta, bár a hangjában feszesség bujkált.

Kiléptek az étteremből, elkísérték a parkolóig. Eszter beült az autójába, intett nekik búcsúzóul, majd elhajtott. Márk és Lilla kettesben maradtak a halványan megvilágított parkolóban.

Hazafelé alig szóltak egymáshoz. Márk mereven az útra szegezte a tekintetét, Lilla pedig az elsuhanó fényeket figyelte az ablak sötét tükrében. Nem hangzott el vita, sem szemrehányás — mégis, a köztük feszülő csend többet mondott minden kimondott szónál.

Amikor hazaértek, Márk szó nélkül a hálószoba felé indult. Lilla a konyhában maradt, töltött magának egy pohár vizet, és lassan ivott belőle. Néhány perc múlva Márk visszajött.

— Szándékosan nem hoztad el a kártyádat? — kérdezte.

Lilla letette a poharat, és nyugodtan a szemébe nézett.

— Igen.

Nem mentegetőzött, nem keresett kifogásokat. Egyszerűen kimondta az igazat.

— Miért? — hangzott a kérdés halkan, szinte tanácstalanul.

— Mert elegem lett abból, hogy minden alkalommal én fizetek, amikor anyukáddal vacsorázunk. Neked ez magától értetődővé vált. Egyszer sem kérdezted meg, hogy nekem ez így rendben van‑e. Úgy kezelted, mintha ez lenne a természetes rend.

Márk hallgatott, láthatóan kereste a megfelelő szavakat. A megszokott forgatókönyv most felborult.

— Nem gondoltam, hogy ez bánt téged — mondta végül.

— Nem is gondolkodtál rajta — felelte Lilla csendesen. — Elfogadtad, hogy én fizetek. Eszter is hozzászokott. Kényelmes volt mindkettőtöknek, hogy van valaki, aki rendezi a számlát.

— De én… — elakadt. — Nem szándékosan történt. Egyszerűen így alakult.

— Így azért alakulhatott, mert hagytad — ült le az asztalhoz. — Nem az a baj, hogy segítek. Szívesen adok ajándékot, vagy meghívom vacsorára. De nem akarom, hogy ez automatikus kötelesség legyen. Ő a te édesanyád. Elsősorban a te felelősséged.

Márk leült vele szemben, és hosszasan nézte összekulcsolt ujjait.

— Igazad van — mondta végül halkan. — Soha nem próbáltam a te szemszögedből nézni ezt. Nekem kényelmes volt. Sajnálom.

Lilla nem számított bocsánatkérésre. A szavai őszintének tűntek, és ez váratlanul érte. A levegőben még ott vibrált a kimondott igazság súlya, de már nem a feszültség, hanem valami új kezdet lehetősége lengte körül őket.

Lilla eredetileg arra készült, hogy újra és újra megvédje az álláspontját, de Márk váratlan beismerése mindent megváltoztatott. Az, hogy kimondta: tévedett, többet ért bármilyen hosszas vitánál.

— Köszönöm, hogy ezt elmondtad — felelte csendesen. — És azt is, hogy ma te rendezted a számlát.

Márk csak bólintott, tekintete komoly maradt.

— Akkor mostantól én állom anya költségeit? — kérdezte.

— Vagy megosztjuk egymás között. Esetleg előre megbeszéljük, ki fizet az adott alkalommal. Nekem csak az a fontos, hogy ne kizárólag rám háruljon ez az egész.

— Rendben — nyújtotta át a kezét az asztalon.

Lilla megszorította. Néhány pillanatig némán ültek egymással szemben. A feszültség lassan eloszlott. Márk végül elmosolyodott.