«Beadom a válópert.» — dühösen közölte Gábor
A csend kegyetlenebb, mint a szavak.
A televízióban valami végeláthatatlan sorozat ment háttérzajként, miközben Eszter a konyhában állt, és csendesen hámozta a krumplit a vacsorához. A keze dolgozott, de a gondolatai máshol jártak. Mostanában egyre nehezebben rázta le magáról a rosszkedvet.
Gábor az utóbbi hetekben szinte állandó feszültségben élt. Késő estig bent maradt a munkahelyén, és amikor végre hazaért, ideges volt és szótlan. Azt mesélte, megint kapkodás van az üzemben: a faipari részlegen kevés az ember, mindenki túlórázik, különben nem készülnek el időben a bútorok. Ha csúszik a szállítás, búcsút inthetnek a prémiumuknak. Legalábbis ezt hajtogatta.
Eszter közben a forró serpenyőbe tette a befűszerezett húspogácsákat. Az olaj azonnal sercegni kezdett, a konyhát betöltötte a sült hús illata, a fasírtok szépen pirultak.
Régebben, ha Gábor megérezte ezt az illatot, már az előszobából vidáman bekiáltott:
– Eszter, már megint a kedvenceimmel vársz?
Le sem tette a kabátját, már ült is az asztalhoz, és jókedvűen dicsérte a főztjét, mintha ez lenne a nap fénypontja.
Most azonban csak az ajtó csapódását hallotta. Gábor hosszan matatott az előszobában, majd ingerülten megszólalt:
– Füstszag van az egész lakásban!
– Gyere vacsorázni – szólt ki Eszter békülékenyen.
– Nem vagyok éhes. Ettünk bent a műhelyben a fiúkkal – morogta a férfi, és egyenesen Márk szobája felé vette az irányt.
Eszter némán leszűrte a megfőtt krumplit. Összeszorult a torka. Azért készítette így, mert tudta, hogy Gábor vajjal és apróra vágott kaporral összetörve szereti, a ropogósra sült fasírttal együtt. Értette ő, hogy fáradt. De miért rajta csattan minden?
Arra számított, hogy amíg Márk egy hónapig szakmai gyakorlaton van, végre kettesben lehetnek. Talán visszatalálnak egymáshoz, mert az utóbbi időben mintha szürke köd telepedett volna a házasságukra. Ehhez képest Gábor már harmadik estéje a fia ágyában alszik. Azzal indokolta, hogy mellette nem tud rendesen pihenni, pedig hajnalban kelnie kell.
Való igaz, már rég nem olyan a kapcsolatuk, mint régen. A hajdani szenvedély kialudt, de mostanra még a meghittség is megkopott. Tizennyolc éve élnek együtt – talán mindenütt így alakul, gondolta Eszter. Nincs oka panaszkodni… vagy mégis?
Erőt vett magán, mosolyt erőltetett az arcára, és benézett a szobába.
– Gábor, bevihetem ide a vacsorát? A kedvenceid készültek. Tudom, hogy kimerült vagy, és keveset alszol. Csak szólj, és tálalok.
Gábor a kanapén ült, a tekintete valahová a semmibe révedt. A tévében ugyanaz a sorozat futott, mint a konyhában, de látszott rajta, hogy nem is figyel rá.
– Eszter, hagyj már a fasírtjaiddal – mondta hűvösen. – Inkább valami másról beszélnék. Emlékszel Leventére? A falusi unokatestvéremre. Felhívtam, hogy jöjjön ide dolgozni a gyárba. Ott otthon teljesen magára maradt, Réka már régen elköltözött tőle. Nem akarom, hogy teljesen lecsússzon. Ha minden jól megy, egy hónap múlva kap egy szobát a munkásszállón. Addig viszont nálunk húzná meg magát. Úgyis üres Márk szobája. Albérletre nincs pénze, panaszkodott is, hogy alig jön ki a fizetéséből. A falusiak amúgy is spórolósak. Legalább lesz, aki megeszi, amit főzöl.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz