Eszter arcát elöntötte a forróság. Nem is maga az ötlet fájt neki igazán, hanem a hangnem. Gábor még soha nem beszélt vele ilyen szárazon, ennyire érzéketlenül.

Az utóbbi időben szinte mindennel bosszantotta a férjét – legalábbis ő így érezte. Mintha a puszta jelenléte is teher lenne.

Próbálta elhessegetni a rossz gondolatokat. Azt mondják, negyvenéves kor körül sok férfi megváltozik. Lehet, hogy csak átmeneti időszak. Köztük sosem tombolt őrült szerelem, de eddig békében éltek. Mi fordíthatta ki Gábort ennyire önmagából?

Pedig Eszter abban bízott, hogy amíg a fiuk távol van, végre lesz idejük egymásra, és talán sikerül rendbe hozni mindazt, ami az elmúlt évek alatt lassan, észrevétlenül kicsúszott a kezük közül.

Eszter azt tervezte, hogy kihasználja ezt az időszakot, és végre közelebb kerülnek egymáshoz. Nem csupán egy tányér gőzölgő fasírttal akarta visszacsalogatni a férjét. Aznap este direkt a vékony, rövid köntösét vette fel, amely alig takart valamit. A főzés melegétől kipirult az arca, a felső gombokat szándékosan nyitva hagyta. Arra számított, hogy Gábor majd észreveszi, ahogy régen is tette, és egy mozdulattal magához húzza. Hiszen volt idő, amikor nem tudtak betelni egymással – a fiuk sem a semmiből született.

Most azonban hiába minden igyekezet. Gábor tekintete átsiklott rajta, mintha ott sem lenne.

És akkor még ez a Levente is ideköltözik a faluból – gondolta keserűen. Mintha nem lenne elég bajuk. Ki tudja, milyen ember? Ha a felesége elhagyta, talán oka volt rá. Mi van, ha iszik? És egyáltalán, miért természetes, hogy náluk lakjon? Eszter alig emlékezett rá; az esküvőjükön találkoztak, azon kívül semmi közös emléke nem volt vele.

– Ennyire zavar a rokonságom? – csattant fel Gábor egy este. – Én megszakadok a munkában, nem úgy, mint te ott a nyugdíjpénztárban, ahol egész nap papírokat tologatsz és idős emberekkel beszélgetsz. Mégis mindig csak elégedetlen vagy, Eszter. Megkeményedtél. Olyan lettél, mintha kiégtél volna belül. Az ember azt hinné, ennyi év után ismeri a másikat… aztán kiderül, hogy nem. – Gyanakvó pillantást vetett rá. – Legalább hadd pihenjek már, nem lehet, hogy neked mindig kell valami!

A szavak úgy csapódtak Eszterhez, mintha arcul köpték volna. Kábán ment ki a konyhába. Hát így akarta helyrehozni a házasságát? És még csak azt sem értette, miben hibázott.

Levente végül beköltözött a fiuk szobájába. Különös jelenség volt: nagydarab, kissé esetlen, hosszú orrú férfi, aki alig szólt pár szót. Mintha minden mondatot harapófogóval kellett volna kihúzni belőle. Egyetlen előnye, hogy Gábor emiatt visszaszokott a hálószobába éjszakára. Bár ez sem hozott igazi változást – továbbra is későn esett haza, és hajnalban már indult is, ugyanazzal a mogorva arccal. Legalább Levente nem ivott, ez hamar kiderült, és ez némi megnyugvást adott. Sőt, a hallgatagsága mellé zavarba ejtő szemérmesség társult.

Ha Eszter megkínálta teával és frissen sütött palacsintával, a férfi csak nézett rá, mintha nem is neki szólna. Mégis mindent jóízűen elfogyasztott. Látszott rajta, mennyire hiányzott neki az otthoni koszt. Eszter gyakran csomagolt neki maradékot munkába. Levente hálás pillantása többet mondott bármilyen szónál. Nem herdálta a pénzt, takarékos embernek tűnt – „jobb helyen van bennünk, mint a kukában”, jutott eszébe a nagymamája mondása.