A következő pillanatban azonban, mintha csak elfogyott volna belőle minden lendület, egyszerűen hátat fordított az egésznek. Az intenzívre nem jutott be, de látványosan követelte, hogy engedjék oda. Zokogott, kapkodta a levegőt, még egy papírzacskóba is belelélegzett, vizet hozatott a nővérrel – aztán eltűnt. Napokra. Mintha a jelenete csak egy gyorsan lezavart előadás lett volna.

Dóra eleinte azzal próbálta nyugtatni magát, hogy Ildikót sokkolta a hír. Talán így reagál a félelemre. Hiszen mégiscsak az édesanyja… nem lehet ennyire érzéketlen.

A műtét utáni harmadik napon végül megszólalt a telefon. Ildikó volt az. A hangja meglepően élénknek tűnt.

– Na, mi a helyzet vele? – kérdezte könnyedén, mintha egy esti híradásról érdeklődne, nem a saját fiáról.

Dóra nagy levegőt vett, és próbált összeszedetten beszélni. Elmondta, hogy az orvosok egyelőre nem ígérnek semmit, a szíve még nem működik teljes erővel, a gyógyszerek tartják stabilan az állapotát. Mondatról mondatra haladt, közben többször meg kellett állnia, hogy visszanyelje a könnyeit. Erősnek kellett maradnia – talán az anyának most még nehezebb.

Ildikó csendben végighallgatta, majd minden átmenet nélkül más irányba terelte a szót.

– Márk megígérte, hogy befizet Makarskára. Már a bőröndöt is elkezdtem összekészíteni. Csak hát sürget az idő, ő pedig, ugye, nem rendezte az utalást…

Dóra egy pillanatra megszólalni sem tudott. Olyan volt, mintha fejbe vágták volna. Nehezen fogta fel, amit hall.

– Most ezt komolyan mondja? A fia az életéért küzd, maga pedig a nyaralásról beszél?

– Attól, hogy sírok, jobban lesz? – kérdezett vissza Ildikó őszinte értetlenséggel.

Abban a másodpercben Dórában valami végleg eltört. Nem kiabált, nem vitatkozott tovább. Egyszerűen bontotta a hívást. Aztán mindenhol letiltotta Ildikót: a telefonján, az üzenetküldő alkalmazásokban, még az e-mailjei közül is kizárta. Nem bosszúból tette. Márk miatt. Védenie kellett őt.

Ekkor értette meg igazán: nem csupán ápolja a férjét, hanem pajzsként áll előtte. Óvja a közös életüket, a maradék erejét, az idegeit. Hogyan segíthetne neki a gyógyulásban, ha közben felemészti a mások iránt érzett keserűség?

Csakhogy a csend nem tartott sokáig.

Néhány nappal később a kaputelefon éles, kitartó csengése riasztotta fel hajnalban. Hosszú, követelő hang volt, mintha valaki erőszakkal akarna betörni nemcsak a lakásba, hanem az életébe is.

Az ajtó előtt Levente állt, Márk régi barátja. Egy kisebb csomagot szorongatott, arcán zavart félmosoly ült.

– Szia… én… hát, Ildikó küldött – kezdte bizonytalanul. – Azt mondta, adjam át ezt. Meg hogy beszélnünk kellene. Állítólag nem veszed fel neki a telefont, és ez… hát, nem túl szép dolog. Tudom, nagy baj van, de mégiscsak család.

Dóra szó nélkül átvette a szatyrot. Befőttesüvegbe töltött kompót, néhány szendvics, pár zokni és egy cetli lapult benne. A papíron kapkodó, dühös betűk sorakoztak:

„Kötelességed. Márk mindig azt mondta, rendes vagy, és megígérte, hogy támogat. Tartsd be az ígéretét. Van benned lelkiismeret vagy nincs?”