Dóra ökölbe gyűrte a papírt. Ujjai remegtek, szája széle megbicsaklott.

– Levente, tudod egyáltalán, mi zajlik most körülöttem? Sejted, mennyibe került a műtét, és…?

– Fogalmad van róla, mennyibe kerülnek ezek a gyógyszerek? – tört ki belőle. – Azt sem tudom, túléli‑e a férjem! – hangja rekedtté vált a visszafojtott sírástól. – És ő pénzt kér Makarskára? Most komolyan? Mi lesz, ha nekem nem marad a kezelésekre?

Levente összehúzta magát, mintha hirtelen hideg szél csapta volna meg. Vállai felkúsztak a füléhez, tekintete ide‑oda cikázott.

– Makarska? Nekem azt mondta, neki is gyógyszerekre kell… Dóra, én tényleg nem tudtam semmit. Csak elhoztam, amit kért. Azt állította, te felnagyítod a dolgokat. Szerinte Márk megígérte, hogy gondoskodik róla. És ha te nem segítesz, akkor nem vagy igazi feleség, csak… jöttment.

Dóra első indulatában majdnem rácsapta az ajtót. Nem hiányzott neki még ez is. De ahogy ránézett Leventére, látta rajta a zavarodottságot: lesütött szemmel matatott a zsebében, mintha ott keresné a megfelelő szavakat. Dórában ekkor átszakadt valami.

– Elég volt ebből a „gondoskodásból”! – csattant fel. – Adja ki a fölös szobákat, menjen dolgozni! Felnőtt nő, mégis úgy viselkedik, mintha eltartott lenne. Én egyedül maradtam, érted? Fizetem a lakáshitelt, a gyógyszereket, nap mint nap hallgatom az orvosokat, akik óvatosan fogalmaznak, mert semmit nem mernek biztosra mondani. És ő az üdüléséről beszél! Ez normális?

– Nem láttam át, hogy ennyire súlyos a helyzet… – hebegte Levente. – Figyelj, ha tovább zaklat vagy nyomást gyakorol rád, van egy ügyvéd ismerősöm. Beszélhetnél vele. Lehet, hogy amit csinál, már kimeríti a zsarolás fogalmát.

Dóra hosszan nézett rá. Jólesett, hogy végre valaki nem számon kér, nem érzelmi húrokat penget, nem követel. Csak kimondja: nehéz neki, és ez így nincs rendben.

– Most nincs erőm jogászkodni – sóhajtott. – De köszönöm.

Még aznap bement a kórházba.

Márk az ágyon feküdt, sápadtan, legyengülve, de életben. Dóra leült mellé, és még mindig nehezen fogta fel, hogy valóban magánál van. Az elmúlt napokban összenőtt a szorongással. A telefonját a párnája alá tette éjszakára, minden rezdülésre felriadt. Sírásra sem maradt energiája – nem engedhette meg magának az összeomlást.

Most viszont, hogy Márk a jól ismert, meleg tekintetével nézett rá, hirtelen gombóc szorította el a torkát.

– Hogy bírod? – kérdezte rekedten. – Anya segít valamiben?

Dóra félrepillantott. Elmondja? Vagy hallgasson? Nem akarta terhelni, de hazudni sem tudott volna.

– Tartom magam, ahogy tudom. De Márk… van valami, amiről tudnod kell. Amíg az intenzíven feküdtél, történtek dolgok.

Márk arca megfeszült, kissé feljebb tornázta magát a párnán.

– Mondd.

Dóra lassan, kapkodás nélkül mesélni kezdett. Az első hívásról, amikor még reszketett a keze, és senki nem tudta, megmarad‑e. Arról, hogy Ildikó már akkor a nyaralás felől érdeklődött. Hogy később Leventét küldte üzenetvivőként. Hogy mindvégig úgy viselkedett, mintha más fájdalma hidegen hagyná.

Márk csendben hallgatta. Nem vágott közbe, de ahogy haladt előre a történet, az arca egyre komorabb lett, állkapcsa megfeszült.