«A lakcímkártya nem egyenlő tulajdonjoggal, Márk» — Eszter higgadtan
Megdöbbentő, mégis gyönyörű fordulat az életemben.
– Na és most mi lesz, Lilla? Hazakullogsz anyádhoz Szegedre? A pályaudvaron húzod meg magad, vagy rögtön kiveszel egy ágyat valami lepukkant albérletben? – Márk a tollával hadonászott, miközben odafirkantotta a nevét a papírok aljára. Úgy festett, mintha rajongónak osztogatna autogramot, nem pedig a válási iratokra tenné rá az aláírását.
Eszter némán figyelte. Saját higgadtsága jobban meglepte, mint a férfi gúnyos hangja. Egy hónappal korábban ezek a szavak darabokra törték volna benne mindazt, amit még házasságnak hitt. Most azonban úgy nézett Márkra, mintha egy gyenge amatőr színész erőlködését látná egy olcsó darabban.
A férfi karjába kapaszkodva ott állt Vivien – Márk felettese –, negyvenes évei közepén járó, kifogástalan frizurájú nő, akinek a manikűrje többe kerülhetett, mint Lilla félhavi fizetése. Eszter végigmérte őket, és keserű gondolat suhant át rajta: valóban képes volt valaha szerelmes lenni ebbe a hiú, éretlen fiúba? Mennyire vak volt.
A közjegyző, egy szigorú tekintetű, idősebb asszony, láthatóan hozzászokott az efféle jelenetekhez. Rezzenéstelen arccal rendezgette az iratokat, mintha csak egy újabb hétköznapi ügyet zárna le. Hosszú pályafutása alatt bizonyára látott már cifrább történeteket is.
– Márk, drágám, igyekezz – dorombolta Vivien, miközben gyémántokkal kirakott órájára pillantott. – Foglalt asztalunk van az étteremben. Ünnepeljük meg végre a szabadságodat.
Eszter ajkán halvány mosoly futott át. Szabadság. Talán valóban ez a legtalálóbb szó – mindkettejük számára.
Átvette a tollat, és minden kapkodás nélkül, biztos kézzel aláírta a nevét. Aztán felegyenesedett, kihúzta magát, és az ajtó felé indult.
– Hé, Lilla! – szólt utána Márk. – A kulcsokat ne felejtsd itt. Még mindig oda vagyok bejelentve.
Eszter lassan megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.
– A lakcímkártya nem egyenlő tulajdonjoggal, Márk. A kulcsokat majd az ingatlankezelőnél átveheted, miután kicseréltetem a zárakat.
Odakint apró szemerkélő eső áztatta az utcát. A március csontig hatolóan nyirkos volt; Eszter összébb húzta magán a kabátot. A táskájában megszólalt a telefon. Arra számított, hogy valamelyik barátnője küld újabb együtt érző üzenetet, ám a kijelzőn ismeretlen szám jelent meg.
„Eszter Ivánovna Petrov? A ‘Jog és Igazság’ közjegyzői iroda keresi. Kérjük, jelenjen meg holnap 10 órakor Emese Alekszejevna Szidorova végrendeletének ismertetésén. Cím: Kert utca 15., 203-as iroda.”
Eszter megtorpant a járdán. Az arra sietők bosszúsan kerülgették, de ő ezt észre sem vette. Emese… Halványan derengett előtte a név. Talán a nagymamája testvérének a sógornője? Gyerekkorából rémlett néhány családi összejövetel, ahol találkoztak, aztán valamilyen régi viszály miatt megszakadt a kapcsolat.
Valószínűleg néhány megsárgult fényképalbumról és egy régi brosstűről lehet szó – gondolta, miközben a metrólejárat felé sietett.
Másnap egy barátságosan fűtött, antik bútorokkal berendezett irodában foglalt helyet. A közjegyző ezúttal egy hatvan év körüli férfi volt, tekintetében nyugodt jóindulattal. Hosszan tanulmányozta az előtte fekvő dokumentumokat, majd felnézett.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz