– Emese Alekszejevna két hónapja hunyt el – kezdte csendesen. – Nem született gyermeke, a férjét még a nyolcvanas években elveszítette. Az utóbbi esztendőkben egyedül élt. Teljes vagyonát önre hagyta.

– De miért éppen rám? – kérdezte Eszter értetlenül. – Szinte nem is tartottuk a kapcsolatot.

A férfi a mappából előhúzott egy megsárgult lapot, amelyet gyermeki kézírás borított.

– Külön kérte, hogy ezt adjam át önnek. Azt mondta, ebből meg fog érteni mindent.

Eszter ujjai remegtek, amikor kibontotta a borítékot. A papír láttán elakadt a lélegzete: a sorokat a saját, gyermekkori kézírása rajzolta tele, nagyjából húsz év távlatából.

„Drága Emese néni!

Boldog újévet kívánok!

Azt szeretném, hogy sokáig egészséges maradj, és ne érezd magad magányosnak. Anya mesélte, hogy egyedül élsz, és ez elszomorított. Rajzoltam neked egy karácsonyfát.”

A levélhez valóban oda volt tűzve egy gyerekes rajz: kissé ferdére sikerült fenyő, színes gömbökkel és csillaggal a tetején.

– Mindezt megőrizte ennyi éven át – jegyezte meg halkan a közjegyző. – És hagyott önnek még egy üzenetet.

Eszter felnyitotta a második borítékot. A betűk már öreges kéztől származtak, de határozottan, tisztán álltak a papíron.

„Kedves Lilla!

Te voltál az egyetlen, aki nem feledkezett meg rólam az évek során. A gyermeki soraid fényt gyújtottak a hosszú, sötét magányban. Távolról figyeltem, hogyan alakul az életed, és tudom, hogy tisztességes, jó emberré váltál. A mostani nehézségeidről is értesültem. Fogadd az ajándékomat úgy, mint egy új kezdet lehetőségét.

Szeretettel: Emese néni.”

– Mit jelent ez pontosan? – kérdezte Eszter, miközben letörölte a könnyeit. – Mit hagyott rám?

– Egy házat Tokajban, Győrtől körülbelül százötven kilométerre. Öt éve épült, újszerű állapotban van. Ezen kívül egy alig használt, fehér színű szabadidő-autót.

A közjegyző egy összeget is mondott.

Eszter kapaszkodót keresve a tárgyalóasztal szélébe markolt. – Ez… valóban igaz?

– Teljes mértékben. Emese Alekszejevna eladta a győri lakását, és a pénzt okosan fektette be. Kivételesen előrelátó asszony volt.

Három héttel később Eszter már Tokaj felé tartott az új autó volánjánál. Bár az egyetemi években megszerezte a jogosítványát, ritkán vezetett. Márk mindig azt hajtogatta, hogy a nők a kormány mögött veszélyt jelentenek.

„Majd most megtanulom” – biztatta magát, miközben kissé izzadt tenyérrel fogta a kormányt.

A ház pontosan olyan volt, amilyet kislányként elképzelt: kétszintes épület tágas tetőtérrel, hatalmas ablakokkal, világos, barátságos terekkel. A kertben fenyők magasodtak, távolabb pedig egy tó csillogott.

A verandán egy testes, vörös kandúr üldögélt, mintha csak rá várt volna.

– Te is az örökség része vagy? – mosolyodott el Eszter, és megsimogatta a füle tövét.

A macska – Mazsola – dorombolva simult a lábához.

Odabent minden egyszerűen, mégis ízlésesen volt berendezve. A konyhaasztalon cetli fogadta:

„Isten hozta! Kinga vagyok a szomszédból. Emese Alekszejevna után én ügyeltem a házra. A cicát Mazsolának hívják, barátságos jószág. A hűtőben találsz némi ennivalót. Ugorj át egy teára!”