Egy alkonyatkor, amikor a tó felszíne aranyszínben csillogott, Benedek csendesen megszólalt:
– Tudnod kell valamit. Én is elváltam. A feleségem a legjobb barátommal kezdett új életet. Azt mondta, túl egyszerű vagyok, nincsenek nagy céljaim.
– Ezért jöttél el? – kérdezte Eszter halkan.
– Részben. Rájöttem, hogy a város már nem tart vissza. Itt… itt találtam meg önmagam. És talán nem csak önmagam.

Tekintetük összekapcsolódott, Eszter arca kipirult, akár egy kamaszlányé.

Májusban, amikor az almafák virágba borultak, üzenet érkezett Márktól. „Szia! Hallottam, hogy örököltél egy házat. Találkozhatnánk? Nemrég szakítottam Viviennel, és be kell valljam, talán elsiettük a válást. Beszélhetnénk?”

Eszter kétszer is elolvasta a sorokat, majd átnyújtotta a telefont Benedeknek. A verandán ültek, teát kortyolva.
– Mit válaszolsz? – kérdezte a férfi nyugodtan, bár vállában feszült az izom.
– Te mit tennél?
– Elköszönnék tőle végleg. De ez a te döntésed.

Eszter lassan gépelni kezdett. „Márk, köszönöm, hogy írtál. Sajnálom, hogy nehéz időszakon mész át. De nem tévedtünk, amikor elváltunk. Egyszerűen nem illettünk össze. Kívánom, hogy találd meg azt, aki értékeli az álmaidat. Kérlek, ne keress többé.”

Elküldte az üzenetet, majd letiltotta a számot.
– Ennyi – mondta határozottan.

Benedek elmosolyodott, és megszorította a kezét.
– Azt terveztem, hogy kivárok, nem sietek semmivel. De megtanultam: a boldogságot nem szabad halogatni. Lilla, hozzám jönnél feleségül?

Eszter válasz helyett megcsókolta.

Az esküvőt augusztusra tűzték ki, a kertben állították fel a díszeket az öreg almafák alatt. Nem akartak nagy felhajtást: Eszter szüleit és néhány közeli falubeli barátot hívták meg a meghitt ünnepre.

A meghívottak között ott volt néhány régi barát és Kinga is, akit díszvendégként ültettek az első sorba.

Eszter letisztult, fehér ruhában érkezett, haját mezei virágokból font koszorú ékesítette – Benedek még pirkadat előtt szedte őket a réten. A szertartás után hazatértek, és amikor átlépte a küszöböt, Eszter már nem csupán a ház asszonyaként lépett be, hanem egy új család tagjaként is.

Mazsola hangos dorombolással fogadta őket.
– Nos, asszonyom – súgta Benedek játékosan, miközben átkarolta –, nincs benned egy cseppnyi kétely sem?

Eszter végignézett rajta, majd a napfényben úszó kertre siklott a tekintete.
– Tudod, azt hittem, minden véget ért azon a napon, amikor Márkkal aláírtuk a papírokat a közjegyzőnél. Azt gondoltam, ott lezárult az életem.

Elmosolyodott.
– Most már látom, hogy akkor kezdődött el igazán.

– És ezt neked köszönhetem.
– Nekem? Miért?
– Mert valódi vagy. Mert létezel.

Az este a verandán találta őket. Kinga házi süteményt hozott, mellé forró teát kortyolgattak. Az alkony rózsaszín és arany csíkokkal festette meg az eget, a tó felől madárhangok úsztak a levegőben, a kert pedig békésen zsongott.

– Különös az élet – jegyezte meg Eszter elgondolkodva. – Néha mindent elveszítünk, amiről azt hisszük, fontos, hogy végre megkapjuk azt, ami igazán számít.

– Az otthont, a szeretetet, a nyugalmat – sorolta Benedek.
– Meg Mazsolát – tette hozzá nevetve.
– Természetesen Mazsolát – bólintott komolyan.