«Én már nem.» — mondta Eszter, és letette a telefont
Ez a gátlástalan követelés felháborító és aljas.
Eszter mozdulatlanul állt a nappali ablakánál, és hitetlenkedve figyelte azt az asszonyt, aki még néhány perccel korábban kedvesen „kislányomnak” szólította. Most ugyanaz a nő a szoba közepén állt, kezében iratokkal, arca pedig a dühtől torzult el.
Az egész egy átlagos szombat reggelen kezdődött. Eszter a konyhában sürgött-forgott, reggelit készített, amikor váratlanul megszólalt a csengő. Furcsállta a dolgot: Márk edzőterembe ment, vendégeket nem vártak.
— Drága Eszterkém! — csattant fel vidáman Réka, és szinte berobbant az előszobába a táskájával, majdnem fellökve őt. — Hogy vagy? Minden rendben az egészségeddel?
Mögötte egy ötvenes éveiben járó, elegáns öltönyt viselő idegen férfi lépett be kissé nehézkesen.
— Elnézést… ő kicsoda? — kérdezte Eszter zavartan.
— Hadd mutassam be: Balázs, jogász — legyintett Réka jelentőségteljesen. — Fontos ügyben jöttünk.
Eszter gyomra összeszorult. Miféle ügy? És miért Márk nélkül?
— Foglaljanak helyet… készíthetek teát? — ajánlotta fel udvariasan, miközben belül egyre nőtt benne a feszültség.
— Inkább térjünk a lényegre — telepedett le Réka a kanapéra, és maga mellé mutatott. — Ülj ide, beszéljük meg családon belül.
A jogász szó nélkül elővett az aktatáskájából egy dossziét, majd az asztalra helyezte.
— Tudod, kedvesem — kezdte Réka mézes-mázos hangon —, egész éjjel nem jött álom a szememre. Rátok gondoltam, rád és Márkra. Fiatalok vagytok, előttetek az élet, és mégis albérletben éltek. Ez így pénzkidobás.
Eszter homloka ráncba szaladt. Albérlet? Hiszen ez a lakás az ő tulajdona volt, évekkel a házasság előtt vásárolta a saját megtakarításából.
— Réka, ez a lakás az enyém — mondta nyugodtan, de határozottan. — Erről már beszéltünk.
— Persze, persze — legyintett az anyós. — De házastársak vagytok! A házasság közös vagyont jelent. Arra gondoltam, ideje lenne a lakás felét Márk nevére íratni. Csak a rend kedvéért.
— Miféle rendről beszélünk? — kérdezte Eszter, miközben hideg borzongás futott végig a hátán.
— Egy férfinak éreznie kell, hogy otthon van a saját házában — hajolt közelebb Réka. — Most úgy fest, mintha a te pénzeden élne.
Balázs ekkor finoman megköszörülte a torkát, és néhány papírt csúsztatott előre.
— Elkészítettem az ajándékozási szerződést a lakás ötven százalékáról — közölte tárgyilagosan. — Jogilag minden rendben van, csak alá kell írnia.
Eszter remegő kézzel vette át a dokumentumokat. A szerződés készen állt, benne az ő lakásának fele Márk nevére kerülne. Egyetlen aláírás hiányzott: az övé.
— Ez most komoly? — suttogta hitetlenkedve.
— Miért ne lenne az? — vont vállat Réka. — Szereted a fiamat, nem? Akkor bízol benne. Ha pedig nem, minek mentél hozzá?
Eszter lassan felállt. Gondolatai egymást kergették. Vajon Márk tud erről? Szinte biztos volt benne. Másképp honnan tudná Réka, hogy az ingatlan kizárólag az ő nevén van? És a jogász sem véletlenül jelent meg.
— Hol van Márk? — kérdezte csendesen.
— Az edzőteremben — felelte Réka, tekintetét kerülve. — Úgy gondoltuk, jobb, ha ezt előbb mi beszéljük meg. Nem kell a férfit ilyen apró-cseprő dolgokkal terhelni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz