«Menj el, Zoltán… tűnj innen» — mondta anya jeges határozottsággal
Elbűvölően fájdalmas, mégis reményteli ragaszkodás.
Az apánk még általános iskolás koromban tűnt el végleg az életünkből. Ötödikes voltam, Lilla pedig épp csak elsős, amikor nyoma veszett. Pontosabban addigra már hozzászoktunk, hogy időről időre felszívódik: elment dolgozni valahová az ország másik felébe, aztán hónapokig semmit sem hallottunk róla. Anyánkkal sosem házasodtak össze, apánk afféle szabad madár volt, aki ott vert tanyát, ahol kedve tartotta. Jött-ment Magyarországon, és csak akkor állított haza, amikor neki megfelelt. Igaz, sosem érkezett üres kézzel – mindig hozott némi pénzt meg ajándékokat.
Anyu mindezt szó nélkül tűrte, mert menthetetlenül szerelmes volt belé.
— Zoltán, kérlek, próbálj meg hamarabb hazajönni — kérlelte ilyenkor halkan.
— Ugyan már, ne pityeregj. Majd jövök, és hozok ezt-azt — legyintett apánk, futó csókot nyomva az arcára, aztán ismét eltűnt.
Amikor nem volt velünk, a testvére, Gergő bácsi nézett ránk. Talán többet érzett anyánk iránt, mint amit kimutatott, de ebből soha egyetlen szó sem hangzott el. Nem udvarolt neki látványosan, nem tett kétértelmű megjegyzéseket. Egyszerűen csak mindig ott volt, amikor szükség volt rá.
— Na, Eszter, hogy boldogultok? Mit csinálnak a kölykök? — kérdezte, valahányszor benyitott hozzánk.
— Hurrá, megjött Gergő bácsi! — ordítottam, és már rohantam is hozzá.
— Szervusz, Márk — ölelt meg röviden, de erősen.
Gyerekként sokszor megfordult a fejemben, mennyivel jobb lenne, ha ő lenne az apám. Hétvégenként rendszeresen kirándulni vitt minket Lillával, hogy anyu pihenhessen. Néha ő is velünk tartott, máskor inkább otthon maradt, és csendben tépelődött a maga nehéz sorsán.
Ahogy nőttem, Gergő bácsi egy nap tornafalat hozott, és felszerelte a folyosón. Akkor már közel fél éve nem láttuk az apánkat. Segítettem rögzíteni a csavarokat, miközben Lilla a sarokból figyelte, milyen ügyesen kerül a helyére a húzódzkodó rúd, a kötél és a gyűrű.
— Gergő bácsi, miért nem nősülsz meg? Olyan ügyes vagy. Egy nő örülne az ilyen aranykezű férjnek — jegyezte meg Lilla komolyan, a korát meghazudtoló bölcsességgel.
Ez a „bölcsesség” nyilván anyu és a barátnői beszélgetéseiből ragadt rá.
Gergő bácsi elmosolyodott.
— Nem találtam még olyat, aki igazán megfogna, Lilla. Ha egyszer megtörténik, akkor majd megnősülök… — felelte nyugodtan, és a hangjában volt valami, ami sejtette, hogy a történet itt még korántsem ért véget.
Lilla azonban nem hagyta annyiban.
— És a saját gyerek? Az nem hiányzik? — tárta szét a karját eltúlzott komolysággal.
Gergő bácsi letette a csavarhúzót, megtörölte a kezét, és most először nézett rá igazán komoly arccal.
— Egyelőre ti ketten bőven kitöltitek az életemet. Vagy talán azt szeretnéd, hogy eltűnjek? — kérdezte hunyorítva, félig tréfásan, félig vizsgálódva.
Lilla nem volt együgyű.
— Én? Ugyan már! — kerekedett el a szeme. — Örülök, ha jössz.
Aznap este félrehívtam.
— Miért ugratod folyton? Még a végén megsértődik, és nem látjuk többé.
Lilla álmodozva bámult maga elé.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz