— Apa mindig hoz valamit… Biztos hamarosan megint jön.

— Te ostoba — morogtam. — Pár ajándékkal meg lehet téged venni? Tudod egyáltalán, mennyit értek azok a sportcuccok, amiket nekem hozott?

— Nem érdekelnek a rudak meg a súlyok — legyintett. — Ruhát akarok, meg babát. Nem fogok a te mászókáidon lógni.

Ezúttal hiába várta apánkat. Nem érkezett meg. Egy délután Gergő bácsi kopogott be, majd bezárkózott anyával a konyhába. Halkan beszélt, de anya zokogása átszűrődött a falon.

— Eszter, kérlek, ne sírj. Nem hagylak magatokra. Ismered őt… mindig oda húz, ahol kényelmesebb.

Anyából keserves jajgatás tört fel, aztán hosszú, fuldokló sírás.

Gergő ezután is jött, mintha mi sem történt volna: megjavította, ami elromlott, elvitt sétálni minket. Végül összeszedte a bátorságát, és beszélt anyának az érzéseiről. Én persze a folyosón hallgatóztam.

— Nem kellek én neked — mondta anya megtörten. — Rendes férfi vagy. Boldogság járna neked, igazi.

— Majd én eldöntöm, ki kell nekem — felelte makacsul.

— És ha visszajön?

Erre nem jött válasz.

— Akkor is várni fogom. Szeretem őt, Gergő. Nem tudok mást érezni. Ha így is kellek…

Lábujjhegyen osontam el. Dühömben legszívesebben ráztam volna rajta egyet. Kit vár még mindig?

Az élet mégis ment tovább. Lilla egyre inkább apánkra hasonlított: oda simult, ahol előnyét látta. Nem hibáztathattam érte — talán ő is kezdte megérteni, hogy a várakozásból nem lehet megélni, de ezt még egyikünk sem mondta ki hangosan.

Az ajándékokkal már nem lehetett jóvátenni semmit. Gergő viszont tényleg odatette magát: dolgozott reggeltől estig, hogy a nagyra duzzadt családunknak mindene meglegyen. Anya fiút szült neki, Benedeket. Gergő úgy ragyogott a büszkeségtől, mintha az egész világot megnyerte volna. Össze is házasodtak, és egy időre úgy tűnt, sínre kerül az életünk.

Én közben befejeztem a gimnáziumot, ráadásul hármas nélkül, így minden esélyem megvolt rá, hogy állami ösztöndíjjal vegyenek fel az egyetemre. Anya majd kicsattant az örömtől.

— Na, Gergő, lesz itt még tudós is a családban!

— Ugyan már — legyintett Gergő nevetve. — Mi sem a suszterpad alól estünk ki.

— Hagyjátok ezt! Miféle tudós? — vörösödtem el. — Inkább töltsetek egy kis pezsgőt. Csak megkóstolnám.

— Mintha nem ittál volna még — sziszegte Lilla incselkedve, mire villámokat szóró pillantást küldtem felé.

Benedek közben mindenkin átmászott, fel akart kapaszkodni az asztalra, mintha az egész ünnepséget romba akarná dönteni. Gergő ölbe kapta.

— Hé, fiatalember, viselkedj! Nem vagy már csecsemő!

Benedek erre felmarkolt egy kanalat, az orrához szorította, és kancsalítva bohóckodott. Kitört a nevetés.

— Csöngettek? — kapta fel a fejét Lilla.

Anya ajtót nyitott, majd hátrálni kezdett. A küszöbön Zoltán állt. A levegő megfagyott. Végigmért bennünket.

— Na mi az? Ünnepeljetek csak tovább — mondta szárazon.

Senki sem felelt. Benedek lecsusszant Gergő térdéről, és elindult az idegen férfi felé. Zoltán ügyet sem vetett rá. Anya viszont felkapta a kisfiút, és maga elé tartotta, mintha pajzs lenne. Gergő felállt; láttam, hogy meginog.