«Az ajtó enged» — megdermedt a menye, keze a kilincsen ragadt
A titok nyomasztó, a bocsánat távoli.
December harmincegyedike volt. A munkahelyemen képtelen voltam figyelni bármire is – a fejemben végtelen teendőlista zakatolt: tejfölt venni, kivenni a hűtőből a kocsonyát, és mindenképpen felhívni Ilonát. Minden évben ugyanaz a forgatókönyv. Benedek minden decemberben megkér, hogy én hívjam fel az édesanyját, és invitáljam át szilveszterre. Ő maga sosem teszi meg. Ha ő telefonálna, egy órán át hallgathatná a szemrehányásokat: milyen ritkán jelentkezik, mennyire elhanyagolja, milyen magányos abban az üres lakásban. De ha én hívom, Ilona udvariasan, mégis határozottan visszautasítja a meghívást. Így mindenki megússza a kellemetlenséget.
Ebédszünetben kimentem a folyosóra, és bepötyögtem a számát. Kicsengett. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Senki nem vette fel.
Ez furcsa volt. Ilona mindig felveszi. Ha épp dolga van, akkor is beleszól, hogy majd visszahív, aztán bontja a vonalat. De hogy egyáltalán ne reagáljon?
A kijelzőre pillantottam. Talán nincs térerő? Nem, a hálózat rendben volt. Újra próbáltam. Ugyanaz: csöngés, aztán semmi.
Legyintettem magamban. Majd otthonról újra hívom. Lehet, hogy leszaladt a boltba. Vagy a rendelőintézetben ül, a telefon a táskájában, és nem hallja.
Rövidített munkanap volt, háromkor már elindultam haza. Útközben ismét tárcsáztam. Egyszer. Még egyszer. Harmadszor is. Hiába. A hívás kicsengett, majd megszakadt. Hangposta sem jelentkezett – nem is volt neki, egy egyszerű, nagy gombos készüléket használt, olyat, amilyet az időseknek vesznek: hangos csengés, jól látható számok, semmi fölösleges funkció.
Otthon elpakoltam a bevásárlást, bekevertem a pitetésztát, aztán megint a telefonom után nyúltam. Négy óra volt. Ilyenkor már otthon szokott lenni. Hová menne december harmincegyedikén délután négykor?
Kicsengés. Csend. Megszakadt.
Megszakadt? Kinyomta volna?
Nem, valószínűleg csak nem hallotta. Talán a fürdőszobában van. Vagy elszundított – nyugdíjas, megteheti, hogy délután lepihen.
Mégis, valami görcsbe rántotta a gyomromat. Az a kellemetlen, szorongó érzés fogott el, mint amikor az ember útközben rádöbben, hogy talán bekapcsolva hagyta a vasalót. Apró, de makacs aggodalom, ami nem ereszt.
Újra hívtam. Aztán megint. És megint.
Semmi.
A csuklómon lévő órára néztem – Benedek ajándéka volt az esküvőnkön, az első ajándék, amit férjként adott. Az óra még azon a napon megállt, 14:23-kor. Soha nem vittem el megjavíttatni. Díszként hordtam, emlékeztetőként arra az időre, amikor minden épp csak elkezdődött. Néha úgy éreztem, valóban ott rekedt az idő – tíz évvel ezelőtt, amikor még minden könnyebb volt. Amikor Ilona mosolygott rám. Amikor hittem benne, hogy egyszer talán közel kerülünk egymáshoz.
Tíz év. Egy teljes évtized.
Eszembe jutott, hogyan csúszott félre minden.
Az esküvő előtt Benedek naponta beszélt az anyjával. Minden egyes nap. Reggel egy gyors „jó reggelt, anya”, este pedig „hogy vagy?”. Néha még délben is felhívta, csak hogy rákérdezzen, minden rendben van-e. Akkoriban azt gondoltam, milyen figyelmes fiú. Milyen szerencsés az édesanyja. Az én apám hároméves koromban kilépett az életemből, így nem ismertem a napi törődést, a „mi van veled, kislányom?” kérdéseket. Benedek viszont felnőtt férfiként sem szégyellte felhívni az anyját kollégák vagy barátok előtt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz