Ebbe szerettem bele. A gondoskodásába. A megbízhatóságába. Abba, ahogyan kimondta: „anya” – lágyan, szeretettel, mintha maga a szó is kincs lenne.

Aztán összeházasodtunk.

Az első hetekben még rendszeresen telefonált. Talán nem minden nap, de gyakran. A konyhából hallgattam a beszélgetéseiket, miközben vacsorát készítettem. „Igen, anya. Nem, anya. Minden rendben, anya. Eszter? Itt van mellettem, üdvözöl.” És én valóban integettem, mosolyogtam, bár tudtam, nem lát.

Később ritkultak a hívások. Hetente kétszer. Aztán egyszer. Később kéthetente. Végül havonta, és akkor is többnyire az én emlékeztetésemre: „Beszéltél már anyukáddal?” Ő csak annyit mondott: „Majd holnap.” A holnapból aztán jövő hét lett.

Nem kértem, hogy hívja ritkábban. Nem kértem semmit. Egyszerűen így alakult. Munka, háztartás, fáradtság. Este az ember inkább csendben ülne a kanapén, mintsem hosszú telefonbeszélgetést hallgasson.

Ilona azonban úgy döntött, hogy mindez miattam van.

Hogy én fordítottam el tőle a fiát. Hogy én szakítottam szét kettőjük világát. Hogy én vagyok az a „kívülről jött nő”, aki elrabolta tőle Benedeket.

Soha nem mondta ki nyíltan. Tíz év alatt egyszer sem vágta a fejemhez, hogy én lennék a hibás. De láttam a tekintetében. A szájának apró összeszorításában, amikor beléptem a szobába. Abban, ahogy „Benedekem”-nek szólította, melegen, szeretettel, majd az én nevemet már hűvösen, kimérten ejtette ki, mintha csak a szomszédhoz beszélne.

Az ünnepi asztalnál neki jutott a legszebb falat, nekem a maradék. Benedek kézzel kötött pulóvert kapott, én pedig egy doboz bonbont – az árcédulával együtt.

Apróságok. Mégis ezekből az apró jelekből rajzolódott ki a kép: idegen vagyok. Betolakodó. Az, aki elvette tőle a fiát.

Tíz éven át próbálkoztam. Ünnepekkor felhívtam – egyszavas válaszokat kaptam. Ajándékkal érkeztem – szó nélkül átvette. Amikor beteg volt, megfőztem a kedvenc borscsát – némán ette. Egyszer megkérdeztem: „Ízlik?” Vállat vont: „Ehető.”

Ehető. Ennyi jutott tíz év után.

Úgy nézett át rajtam, mintha nem is léteznék. Mintha csak egy bútordarab lennék, amit a fia hazacipelt.

És mégis, minden szilveszterkor én tárcsázom a számát, és meghívom. Mert így helyes. Mert ő a férjem anyja. Mert nem akarok olyanná válni, amilyennek ő lát. Nem akarom, hogy egyszer azt mondhassa Benedeknek: „Látod? Még csak fel sem hívott. Megmondtam, hogy nem szeret téged. Elszakított tőlem.”

Ismét beütöttem a számot. Csengés. Csend.

Valami nem stimmelt. Éreztem a bőröm alatt, a gerincem mentén végigfutó hidegben, a mellkasomra nehezedő súlyban. Ilona képes volt nem kedvelni engem, képes volt haragot tartani akár évekig is – de a telefont mindig felvette. Mindig. És most a vonal túlsó végén csak a makacs, nyugtalanító csend maradt.

A kijelzőre néztem. Hét nem fogadott hívás. Mind az enyém.

Amikor Benedek este hat körül hazaért, már az előszobában vártam, kabátban, csizmában.

– Hová készülsz? – kérdezte, és ösztönösen megdörzsölte az orrnyergét. Mindig ezt csinálja, ha feszült, vagy sejti, hogy kényelmetlen beszélgetés következik.