«A feleségem idén nem érdemelt ajándékot» — Benedek gúnyosan
Szerelmük lassan gyengül, keserűvé és megromlottá válik.
Emese a tűzhely előtt állt, és vacsorát készített. Keze szinte önálló életet élt: rutinos mozdulatokkal szeletelte a salátához a zöldségeket, miközben a gondolatai egészen máshol jártak. Az elmúlt hónapok különösen megviselték.
A mindennapok egyre inkább próbatétellé váltak. Szűnni nem akaró szemrehányások, félmondatokba rejtett sértettség, jelentéktelen apróságokból kirobbanó viták követték egymást. Mintha minden nap egy újabb csatatér lett volna.
Pedig nem így indult. Tizenegy évvel korábban szentül hitték, hogy az érzéseik bármit legyőznek. Tele voltak tervekkel, közös álmokkal, és ha az egyikük megingott, a másik tartotta benne a lelket.
Benedek akkoriban indította el a saját vállalkozását – egy apró számítógép-javító céget. Emese egy reklámügynökségnél dolgozott. Filléresen éltek, minden forintot félretettek, hogy összegyűljön a lakásukhoz szükséges önerő.
Az első évek nem voltak könnyűek, de együtt küzdöttek meg minden nehézséggel. A „mi” akkor még valódi jelentéssel bírt.
– Benedek, megint elfelejtetted befizetni az internetet? – kérdezte Emese visszafogott hangon.
A férfi a nappaliban ült, a telefonjába mélyedve. Fel sem nézett.
– És miért pont nekem kellene? Neked nincs rá lehetőséged?
Ez a lekezelő hangsúly azonnal felkorbácsolta benne az indulatot. Mintha egy értetlen gyerekkel beszélne, nem a feleségével.
– Azért, mert így állapodtunk meg – tette le a kést Emese. – A rezsit én intézem, a telefon- és internetdíjat te. Egyszerű felosztás.
Eszébe jutott a három hónappal korábbi beszélgetésük. Hosszan ültek az asztalnál, számolgattak, terveket írtak. Benedek maga ajánlotta fel, hogy ezeket a számlákat ő vállalja, mondván, online pár perc alatt elintézi.
– Most akkor minden régi dolgot előszedünk? – csattant fel végre, és félretette a telefonját. – És az nem számít, amikor múlt hónapban elfelejtetted a villanyszámlát, és még késedelmi díjat is fizettünk?
Tipikus húzás volt tőle: ha szóvá tettek neki valamit, azonnal ellentámadásba lendült, és előrángatta a múlt hibáit.
– Tudod mit? Elegem van ebből! – fordult felé Emese. – Mindig kibújsz a felelősség alól. Vagy elfelejted, vagy nincs időd, vagy egyszerűen nem akarod megcsinálni. A végén pedig még én vagyok a hibás!
Hányszor zajlott le ugyanez a jelenet? Számtalanszor. Ugyanazok a mondatok, ugyanaz a védekezés. Egy ördögi kör, amelyből nem látszott kiút.
A kilencéves Márk halkan behúzta a szobája ajtaját. Már ösztönösen menekült a hangos szóváltások elől. Az íróasztal fiókjából elővette a születésnapjára kapott fejhallgatót – azóta mindig kéznél volt. Apró menedék a szülei vitái elől.
– Persze, nálunk mindenért én felelek! – tárta szét a karját Benedek túlzó mozdulattal. – Te pedig sosem vagy elégedett. Mindenbe belekötsz!
Emese akaratlanul is felidézte a régi időket. Akkor még figyelmes volt, gondoskodó. A házasságuk elején Benedek szinte gondolatolvasóként találta ki a kívánságait.
Mikor csúszott félre minden? Mikor vált a kapcsolatuk folyamatos bizonygatássá arról, kinek van igaza? Talán a vállalkozás növekedése hozta magával? Az elmúlt két évben a cég fellendült, több lett az ügyfél, nőtt a felelősség. Benedek egyre feszültebb lett, gyakran késő estig dolgozott.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz