– Én kötekedem? – remegett meg Emese hangja. – Csak azt kérem, hogy tedd meg a rád eső részt. Ezt hívják felnőtt életnek!

– Elég volt a kioktatásból! – pattant fel Benedek, és az ajtó felé indult.

– Hová mész?

– Levegőzni. Vagy már azt sem lehet?

Az ajtó csattanása élesen hasított a csendbe, mintha végszót ütött volna.

Emese lassan leült egy székre. A könnyei égetni kezdték a szemét. Néhány pillanat múlva Márk lépett be óvatosan.

– Anya, megint összevesztetek?

– Nincs semmi baj, kicsim. A felnőttek néha nem értenek egyet – próbált mosolyogni, de az arca elárulta.

A fiú feltűnően hasonlított az apjára: ugyanazok a szürke szemek, ugyanaz a makacs áll. Amikor összeráncolta a homlokát, szinte Benedek gyerekkori arca nézett vissza rá.

A következő napok jeges hangulatban teltek. Egy lakásban éltek, mégis mintha külön világokban mozogtak volna.

A háromszobás otthon, amely valaha meleg, biztonságos fészeknek tűnt, most tele volt kimondatlan sérelmekkel.

Reggelente a konyhában futottak össze, amikor reggeliztek, és némán ültek egymással szemben, kerülve a másik tekintetét, mintha már a legegyszerűbb szavak is újabb vitát robbanthatnának ki.

Esténként a vacsoraasztalnál is csak a legszükségesebb szavak hangzottak el.

– Add ide, kérlek, a tejet.
– Elfogyott a cukor.
– Márknak új füzetekre lesz szüksége.

Rövid, tárgyilagos mondatok, mintha két idegen osztozna ugyanazon a konyhán. Se gyengédség, se figyelem – csak a puszta funkció.

Emese minden este, amikor elpakolt, tekintetével ösztönösen a szekrény mélyére rejtett dobozt kereste. A tablet lapult benne, amit újévi ajándéknak szánt Benedeknek. Hónapokon át tette félre rá a pénzt, apránként, szinte észrevétlenül. Utánanézett a különböző típusoknak, kérdezősködött az üzletben, összehasonlította a műszaki adatokat. Pontosan tudta, melyik modellről csillant fel a férje szeme.

Emlékezett arra az estére is, amikor Benedek lelkesen mesélt az új készülékekről. Ritkán látta mostanában ennyire lelkesnek. Akkor határozta el, hogy ez lesz az ajándéka. Talán egy ilyen figyelmes gesztus képes lesz megtörni a köztük feszülő jeget.

Márk a maga gyermeki módján próbálta oldani a fagyos hangulatot.

– Apa, nézd, megoldottam egy nehéz feladatot! Megnézed?
– Most ne, kisfiam. Dolgom van.

– Anya, megnézünk együtt egy mesét?
– Ne haragudj, kicsim, fáj a fejem.

A kilencéves fiú többet értett, mint kellett volna. A szemében ott bujkált valami koravén szomorúság, ami nem illett egy gyerekhez.

Ahogy teltek a napok, a kimondatlan feszültség egyre sűrűbb lett körülöttük. Egyetlen ártatlan megjegyzés is elég volt, hogy újabb vita robbanjon ki.

– Benedek, ne felejtsd el, holnap szülői értekezlet lesz.
– Már megint? Nem tudnál te elmenni?
– Az előző három alkalommal én voltam. Jó lenne, ha te is kivennéd a részed Márk életéből.
– És az nem számít, hogy egész nap dolgozom, hogy eltartsalak benneteket?

A hangok felemelkedtek, a régi sérelmek újra előkerültek, végül egy ajtó csapódása zárta le a szócsatát.

Emese ilyenkor gyakran a múltba menekült. Felidézte, amikor még együtt válogatták a bútorokat ebbe a lakásba. Nevetve vitatkoztak a kanapé színén, terveket szőttek, jövőt álmodtak. Eszébe jutott a beköltözés napja, amikor minden apróságnak örültek, még egy egyszerű polcnak is. És az a pillanat, amikor először vitték haza a kórházból a pici Márkot…