A vendégek a nappaliban gyűltek össze. A gyerekek a felnőttek között cikáztak, a karácsonyfa alá készített ajándékokat méregetve. Emese kedves háziasszonyként sürgött-forgott, poharakat töltött, érdeklődött, mosolyt erőltetett az arcára.

Belül azonban minden egyes közönyös férfipillantás összerántotta a gyomrát.

– Hogy vagytok mostanában? – kérdezte Lilla, miközben segített elrendezni a salátákat az asztalon.

– Remekül! – felelte Emese túl élénken. – Tudod, év vége előtt mindig nagy a hajtás…

Lilla azonban tizenöt év barátság után már nem dőlt be a felszínes derűnek. Látta a karikákat Emese szeme alatt, és azt is észrevette, milyen következetesen kerüli Benedek tekintetét.

– Emese…

– Kérlek, most ne – suttogta halkan. – Ma ne.

Az este ment tovább a megszokott mederben. A felnőttek az elmúlt évet értékelték, tervekről beszéltek, a gyerekek pedig büszkén sorolták az iskolai sikereiket.

Márk ragyogó arccal rohant oda:

– Anya, apa, nézzétek, mit találtunk ki Leventével!

Emese azonnal rámosolygott a fiára. Benedek még csak fel sem nézett.

Nincs fájdalmasabb annál, mint amikor egy apa levegőnek nézi a saját gyermekét.

Az óra lassan közeledett az éjfélhez, elérkezett az ajándékozás ideje. Emese egyszerre várta és rettegte ezt a pillanatot.

Márk ujjongva tépte fel a csomagolópapírt.

– De jó! Építőkészlet! És egy új társasjáték! Köszönöm!

A gyermeki lelkesedés volt az este egyetlen igazi fénypontja.

Benedek is sorra bontotta ki a barátoktól kapott meglepetéseket: egy elegáns inget, egy szerszámkészletet, egy frissen megjelent könyvet. Mindenkinek hálásan kezet rázott, viccelődött, mosolygott.

Ilyenkor egy pillanatra újra az a férfi volt, akibe Emese egykor beleszeretett.

Mély levegőt véve átnyújtotta neki a gondosan becsomagolt dobozt.

– Boldog új évet – mondta halkan.

Egy szívdobbanásnyi ideig úgy tűnt, mintha Benedek szemében valami felcsillanna. Talán megbánás? Vagy gyengédség? Aztán a pillanat tovatűnt.

Átvette a táblagépet, halvány mosollyal biccentett, de a tekintetét nem emelte Emesére.

A levegő megfagyott a szobában. A társaság megérezte, hogy valami nincs rendben.

– És te mit kaptál Benedektől? – érdeklődött Lilla ártatlan kíváncsisággal, mit sem sejtve, mekkora hullámokat vet a kérdése.

Az idő mintha megállt volna. Egy könnyed tréfa, egy gyors terelés – bármi elsimíthatta volna a helyzetet.

Benedek hangja hidegen csendült fel:

– A feleségem idén nem érdemelt ajándékot.

A csend szinte fülsiketítő volt. Még a gyerekek is megdermedtek.

Emese arcát elöntötte a forróság, a szíve a torkában dobogott. A megaláztatás égette belülről – a barátai, a gyerekek, önmaga előtt.

– Ugyan, csak viccel! – nevetett fel erőltetetten. – Megbeszéltük, hogy az én ajándékom később jön. Ugye, drágám?

A szavak nehezen gördültek ki, mintha apró szilánkok hasították volna a torkát.

Benedek csak megvonta a vállát, és látványosan a táblagép beüzemelésével kezdett foglalatoskodni.

Ebben a közönyben volt valami különösen kegyetlen. Nem düh, nem indulat – csupán teljes érzéketlenség Emese érzései iránt.

A vendégek zavartan igyekeztek más témára terelni a szót. A gyerekekhez fordultak, az ételeket dicsérték, bármit, ami megtörheti a feszültséget. De az ünnep hangulata menthetetlenül szertefoszlott.