– Azt a családot, ahol a férj nem viselkedik felelőtlen kamaszként, és nem alázza meg a feleségét mások előtt! – vágott vissza Emese.

– Már megint a szilveszterrel jössz? Nem unod még?

– Nem! – csattant fel. – Mert te még most sem érted, mennyire megalázó volt!

– Ugyan már… Ha nem érdemelted meg, hát nem érdemelted meg.

Ebben a mondatban tört el benne valami végleg. Mintha az utolsó kapocs is elszakadt volna köztük.

– Tudod – szólalt meg halkan, de megingathatatlanul –, sokáig hittem abban, hogy ez csak egy nehéz időszak. Hogy képesek leszünk változni. De most már látom, hogy te nem akarsz. Fel sem fogod, miben hibázol.

– Na, kezdődik megint a nagy életbölcsesség? – tárta szét a karját színpadiasan.

– Nem. Most már nem. Elfáradtam. Teljesen.

Felállt. A mozdulat egyszerű volt, mégis olyan érzés kísérte, mintha egy egész életet hagyna maga mögött.

– Hová mész? – kérdezte Benedek élesebben.

– Anyához. Márkkal ott maradunk egy ideig. Szükségünk van egy kis csendre. Távol ettől az egésztől.

A férfi hangjában először jelent meg bizonytalanság.

– Nem gondolhatod komolyan. Nem viheted csak úgy el!

– De igen. Mert már nem hiszem, hogy képes lennél változtatni.

Márk ekkor már a folyosón állt, hátán a kis hátizsákkal, kezében a kopott plüssmackójával. Szeme könnyes volt, de némán tűrt – túl korán tanulta meg elrejteni az érzéseit.

– Márk, te maradsz! – förmedt rá Benedek.

– Velem jön – felelte Emese nyugodtan. – Neki is pihenésre van szüksége. A kiabálásaidtól.

Nem sokkal később egy taxiban ültek. Emese szorosan ölelte magához a fiát, aki szokatlanul csendes volt. Nem tudta, mit hoz a holnap, de egy dologban biztos volt: néha az elmenés az egyetlen módja annak, hogy az ember megőrizze önmagát. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha ezzel darabokra hullik a megszokott világ.

Benedek közben egyedül maradt a lakásban. A tabletjén régi fotókat lapozgatott: mosolygó arcok, nyaralások, ünnepek. Mintha nem is a saját élete lett volna, hanem valaki másé. Nem értette, mikor és hol csúszott félre minden. Nem látta be, miért tartja Emese elfogadhatatlannak a viselkedését.

És talán éppen ez a felismerés hiánya bizonyította a leginkább, hogy Emese döntése elkerülhetetlen volt.