«Pakolj össze, és menj el» — mondta Eszter metsző hangon
Kegyetlen csalódás; soha többé nem bízhatok.
Eszter a saját kulcsával nyitotta ki a lakás ajtaját. Alig lépett be, máris nevetés ütötte meg a fülét a folyosó végéről – férfi és női hang keveredett benne, felszabadultan, bizalmasan. Amikor lehajtotta a fejét, rögtön kiszúrta az előszobában heverő idegen cipőt: apró méretű, hófehér sportcipő volt, feltűnően drága darab. Eszter értett a minőséghez, pontosan tudta, mennyit érhet. Mellette ott állt Gábor jól ismert cipője.
Értetlenül indult a nappali felé. A kacagás a hálószobából szűrődött ki. Óvatosan benyomta az ajtót, és a látvány egy pillanat alatt mindent világossá tett: a férje egy fiatal, csinos nővel ült az ágyban, összebújva, és valamit néztek a telefon képernyőjén. Olyan önfeledten nevettek, hogy észre sem vették az ajtóban álló asszonyt.
– Sziasztok. Ennyire mulatságos? Megmutatjátok nekem is? – kérdezte Eszter halkan, de a hangja mögött feszült indulat vibrált.
Mindketten ledermedtek. A lány ijedten húzta magára a takarót.
– Eszter? Nem a munkahelyeden kellene lenned? – hebegte Gábor.
– Ahogy neked is – vágott vissza az asszony. A férfi arca elvörösödött, tekintetét lesütötte. – Sajnálom – motyogta.
– Mondd meg a… vendégednek, hogy öltözzön fel és távozzon. Te pedig vele együtt – felelte Eszter, ügyelve rá, hogy ne alacsonyodjon le sértegetéshez.
Kiment a konyhába. A keze remegett, hirtelen gyengeség tört rá, a gyomra émelygett. A gondolatai összevissza cikáztak.
„Gábor elárult. Ennek vége, nem maradok vele. Beadom a válópert. De mit mondok a fiunknak? Bár… már külön él, családja van, felesége, kislánya. Meg fogja érteni.” Aztán bevillant neki Júlia arca. „Igaza volt, amikor figyelmeztetett, hogy Gábor nem megbízható. Én meg még meg is haragudtam rá, amiért rosszat mondott róla.”
A fiatal nő lesütött szemmel sietett végig a konyha előtt, majd Gábor kikísérte, és bezárta mögötte az ajtót. Amikor visszatért, megállt a konyha bejáratában. Látszott rajta a feszültség.
– Eszter, kérlek, bocsáss meg. Ez most történt először, és rögtön lebuktam. Csak téged szeretlek. Ő… ő kezdeményezett, elcsábított. Tudom, hibáztam, nem voltam elég erős. De könyörgöm, ne dobd el miattam az egészet.
– Pakolj össze, és menj el – felelte az asszony metsző hangon. – Rád sem akarok nézni. Holnap beadom a válókeresetet. Öt percet adok.
Gábor odarohant hozzá, térdre esett, és megragadta a kezét.
– Ne tedd ezt! Megígérem, soha többé nem fordul elő. Nélküled semmi vagyok.
– Elég volt. Menj – ismételte Eszter rendíthetetlenül.
Gábor jól ismerte a feleségét: ha egyszer döntött, azon nehéz volt változtatni. Mégis remélte, hogy lecsillapodik. Valójában szerette őt, és most már saját gyávaságát átkozta. De a történtek megmásíthatatlanok voltak – Eszter mindent a saját szemével látott.
Gyorsan összeszedett néhány ruhát egy táskába, felkapta a telefonját, és szó nélkül kilépett a lakásból, maga mögött hagyva a csendet, amelyben Eszter egyedül maradt a döntés súlyával.
A kocsiba dobta a táskát, beindította a motort, és egyenesen az irodájához hajtott. Az épületben volt egy külön pihenőszoba a saját kabinetje mellett, úgy döntött, egy ideig ott húzza meg magát.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz