«Most engedélyt kérsz tőlem?» — kérdezte Nóra hitetlenkedve
Keserédes, mégis reményteli újrakezdés felcsillanása.
– Szeretnék valamit mondani… – Márk elhallgatott egy pillanatra. Látszott rajta az idegesség. – Arra gondoltam, kifizetném anyának a nyaralását. Vennék neki egy üdülést a tengerhez. Mit szólsz hozzá?
Nóra mozdulatlanná dermedt, és hosszan a férjére nézett. Márk képtelen volt kiolvasni a tekintetéből, vajon helyesli-e az ötletet, vagy éppen ellenzi.
– Most engedélyt kérsz tőlem? – kérdezte hitetlenkedve. – Vagy csak közlöd, hogy így döntöttél?
Márk eredetileg kész tényként akarta előadni a dolgot, mégis, ahogy kimondta, ráébredt, hogy valójában választ vár.
– Nem mindegy? – kérdezett vissza bizonytalanul.
A felesége lassan megrázta a fejét. Számára nagyon is volt különbség, még ha Márk ezt nem is értette. Bárhogyan alakul, elhatározta, hogy befizeti az édesanyját egy déli útra. Ugyanakkor, ha Nóra határozottan ellenezné, és komoly érveket sorakoztatna fel, talán elállna a tervtől. Vagy talán mégsem…
Gyerekkorában gyakran csúfolták az iskolában azzal, hogy „anyuci kedvence”. Ennek az volt az oka, hogy az édesanyja, Ildikó, az alsó tagozaton tanított abban az intézményben, ahová ő is járt. A gyengébben teljesítő diákok szülei suttogva terjesztették, hogy a fiúnak mindent elnéznek. A valóság ezzel szemben az volt, hogy vele sokkal szigorúbbak voltak, mint bárki mással: kétszer, sőt olykor háromszor annyit követeltek tőle.
Ildikó nem tett kivételt a saját fiával. Minden szabad percét arra fordította, hogy leüljön vele tanulni. Márk könnyedén vette az akadályokat, mert az anyja világosan és türelmesen magyarázott. Nem veszítette el a türelmét, ha visszakérdezett, és nem emelte fel a hangját, ha hibázott.
Mégis maradt benne valami kimondatlan hiányérzet. Több játékra, közös nevetésre vágyott, nem pedig arra, hogy állandóan a tankönyvek fölé hajoljanak.
Ildikó azonban nem engedhette meg magának a lazítást. Napközben az iskolában dolgozott, esténként dolgozatokat javított. Hétvégenként különórákat vállalt, hogy egy kis pluszbevételhez jusson.
Az apja létezett – legalábbis papíron. A valóságban évente egyszer bukkant fel, a születésnapján. Ildikónak virágot hozott, a fiának egy ajándékot, majd ismét eltűnt egy teljes esztendőre. Márk már iskolásként észrevette, hogy sok tanárnőnek bonyolult a magánélete. Az anyja gyakran mondogatta: nem minden férfi képes együtt élni egy folyton elfoglalt nővel. A fiú azonban úgy sejtette, ennél többről van szó. Ildikó rendkívül válogatós és kritikus volt a kapcsolatokban. Senkit nem engedett igazán közel magához. Mindig az elfoglaltságára hivatkozott, és arra, hogy nincs ideje. A barátnőivel folytatott beszélgetéseiben sűrűn visszatért egy szó: „majd”.
Úgy élte az életét, hogy azt gondolta, hamarosan minden rendeződik. Csak egy kis türelem, és felszabadul rengeteg ideje, amikor végre élhet is. Ami a sorsában meg van írva, úgysem kerüli el. A boldog napok még előtte állnak. Most viszont a legfontosabb, hogy a fia biztos alapokon álljon, hogy a 4.B osztályt sikeresen útjára bocsássa, és végre befejezze a lakásfelújítást. Ott sorakoztak a kijavítatlan füzetek is – hétfőre minddel végeznie kellett.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz