«Az mit jelent, hogy nem fizeted?» — Lilla felháborodottan kiabált
Fáradt jószándéka hideg önzéssel találkozott.
Balázs már egészen fiatalon úgy érezte, felelősséggel tartozik a családjáért. Korán megkomolyodott: tizennégy éves volt, amikor először saját kereset került a kezébe. Nem válogatott a lehetőségek között, minden munkát elvállalt, ami adódott. Sétáltatott kutyákat a környéken, kézbesített leveleket, és a szomszéd garázsában is besegített autószerelésnél.
Amikor az egyetemet kitüntetéses diplomával fejezte be, sikerült elhelyezkednie az első hivatalos munkahelyén. Kezdetben nem fizettek túl sokat, de Balázs szorgalma és rátermettsége hamar feltűnt a vezetőségnek. Fél év elteltével előléptették senior menedzserré, újabb három hónap múlva pedig már az értékesítési osztály irányítását bízták rá.
Az új pozíció nemcsak szakmai elismerést jelentett számára, hanem komolyabb jövedelmet is. Ettől kezdve megengedhette magának, hogy anyagilag is támogassa a szüleit.
Éppen ebben az időszakban készült a húga, Lilla a felvételire. Az államilag finanszírozott helyekre kevés esélye volt, így a család előre számolt a tandíj terhével.
– Mostantól minden fillért meg kell fogni – panaszkodott Erzsébet. – Lillát végig kell taníttatnunk. Diploma nélkül ma már semmire sem jut az ember. Hányszor mondtam neki: tanuljon rendesen, koncentráljon az iskolára! De őt mindig a barátnők meg a táncos programok érdekelték. Fogalmam sincs, hogyan lehet majd összeegyeztetni a hitelt az egyetemi évekkel.
Zoltán igyekezett csillapítani a felesége aggodalmát.
– Vállalok mellékállást – mondta határozottan. – Van autónk, biztos találok valamit. Ne félj, Erzsébet, megoldjuk. Átvészeltük a legnehezebb időket is, öt év taníttatás nem fog kifogni rajtunk.
Balázs végighallgatta a beszélgetést, majd közbeszólt:
– Anya, fizetem én Lilla tandíját. Megtehetem, most már stabil a fizetésem.
Erzsébet arca felderült.
– Komolyan mondod, fiam? Ez óriási segítség lenne! Legalább egyikünknek sem kellene másodállást vállalnia.
Balázs tartotta a szavát, és magára vállalta húga tanulmányi költségeit.
Lilla tisztában volt vele, hogy a bátyja jól keres, és ezt nem is habozott kihasználni. A szüleitől sosem kért pénzt, minden kívánságával Balázshoz fordult. Az igényei azonban egyre nőttek, és a fiú időnként kénytelen volt határt szabni.
– Balázs, vegyél nekem egy autót – állt elő egy nap Lilla. – Elegem van abból, hogy busszal zötykölődöm.
Elpanaszolta, hogy hajnalban kell kelnie, ha be akar érni az órákra. A csoporttársai közül szinte mindenkinek van kocsija, vagy legalább a szüleik viszik őket, rajta kívül csak egy fiú jár tömegközlekedéssel.
Balázs ránézett, és nyugodtan visszakérdezett:
– És szerinted mi ebben a probléma?
– Akkor kérd meg apát, hogy fuvarozzon be az egyetemre – felelte végül Balázs higgadtan. – Autót? Neked? Lilla, még jogosítványod sincs, és őszintén szólva attól tartok, az első héten az összes villanyoszlopot letarolnád az intézet felé vezető úton. Mégis hogyan képzeled, hogy volán mögé ülsz?
A lány legyintett.
– Ugyan már, a jogosítvány nem nagy ügy! A megfelelő helyre kell egy kis pénzt csúsztatni, és kész, máris autós hölgy leszek. Előbb legyen meg a kocsi, a papírokat majd elintézzük.