«Azt javaslom, éljünk hármasban» — közölte a férjem
Ez a döntés fájdalmas, igazságtalan és megrendítő.
– Azt javaslom, éljünk hármasban – közölte velem teljes természetességgel a férjem. – Mindig is erre vágytam. Eszter, miért ellenkezel? Mindent aprólékosan kitaláltam! Figyelj csak: Réka ideköltözik hozzánk, a te házadba. Segítesz neki a szülésig, aztán közösen neveljük fel a Rékával közös gyermekünket. Hát nem tökéletes megoldás? Én tovább festem a képeimet, te pedig viszed tovább a vállalkozásodat. Anyagi gondjaink sosem lesznek!
Márk az udvarlás minden fortélyát ismerte. Figyelmes volt, nagyvonalú, és pontosan tudta, mivel lehet levenni egy nőt a lábáról. Amikor megkérte a kezem, őszintén hittem, hogy mellette végre megtalálom azt a boldogságot, amelyre mindig is vágytam. Harminckét éves voltam akkor – épp az a kor, amikor az ember lánya már nem halogathatja a családalapítás gondolatát. A magánéletem addig sorozatos kudarcokból állt, miközben a munkámban egyre feljebb jutottam. Mire betöltöttem a harmincat, világossá vált számomra, hogy talán túl nagy hangsúlyt fektettem a karrierépítésre.
Sikeres szépségszalont vezettem, kétszintes házban éltem, az ékszerdobozaim roskadoztak a drága daraboktól, luxusautó állt a garázsban, a gardróbom pedig tele volt márkás ruhákkal. Látszólag mindent elértem, amit csak lehetett – kivéve a személyes boldogságot. Nem volt társam. És egyre inkább úgy tűnt, nem is lesz. Annyi kiábrándító randin voltam túl, hogy szinte felsorolni sem tudnám: céltalan alakok, elkényeztetett anyuci kedvencei és más, komolyan vehetetlen figurák követték egymást. Némelyikük mellett még megállni is kellemetlen volt, nemhogy közös jövőt tervezni.
Való igaz, magasra tettem a mércét. De megengedhettem magamnak a válogatást. A legjobb barátnőm, Kinga – aki már fiatalon férjhez ment, és korántsem élt felhőtlen házasságban – egyszer határozottan a lelkemre kötötte:
– Soha ne állj össze nincstelen férfival. Hallod? Abból nem sül ki semmi jó. Nézz rám! Tizennyolc évesen mentem hozzá a saját „szörnyetegemhez”. Szerelmes voltam, azt hittem, együtt majd felépítünk mindent a nulláról. Aztán? Ugyanott ragadtunk, ahol kezdtük.
Kinga történetét kívülről fújtam, hiszen végigkísértem. Az egyetemen ismerkedett meg Benedekkel. Egyszerű családból származott fiú volt, ösztöndíjjal tanult, és a tanárai nagy jövőt jósoltak neki. Kinga akkor meg volt győződve róla, hogy mellette fényes élet vár rá. Benedek tehetségesnek számított, az oktatók szinte versengtek, hogy mentorálhassák.
Közben ott sündörgött körülötte egy másik kérő is: Levente, egy befolyásos üzletember fia. Drága ajándékokkal halmozta el Kingát, mindenhová követte, és nem ismert nemet. A barátnőm azonban idegenkedett tőle.
– Nem tudom megmagyarázni, de taszít – mondogatta. – Olyan síkos, mint egy angolna. Gazdag, persze, és azonnal megadhatna mindent, amiről álmodom. De hogyan élnék vele? Hogyan feküdnék le mellé szerelem nélkül? És gyereket szülnék neki? Benedek más. Nélküle el sem tudom képzelni az életemet.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz