„Ha maradnék, elveszíteném önmagam” — Eszter a cetlire írta és elment
Mérgező, érdes otthon; jogos, bátor harag.
— Komolyan gondolod, hogy alsónadrágban fogsz dolgozni? — Márk a hálószoba ajtajában támaszkodott, borostásan, kezében egy bögre kávéval, szája sarkában félmosollyal.
— Tényleg ezt kérdezed tőlem abban a lakásban, amiért közösen fizetjük a hitelt, miközben te is alsónadrágban indítod a napot? — felelte Eszter anélkül, hogy levette volna a szemét a monitorról, és tovább gépelt.
— Először is, a jelzálog mindkettőnk nevén van…
— Másodszor pedig a törlesztő nagyobb részét én állom, mert a te fizetésed az enyémhez képest legfeljebb borravaló egy sarki kifőzdében.
— Ezért anyám biztosan nem fog a szívébe zárni — morogta Márk, majd ivott egy kortyot.
— Meg fogsz lepődni, de már most sem rajong értem — vágta rá Eszter szárazon.
A női megérzés ritkán téved.
— Eszter, csak ideiglenesen költözünk oda. Amíg belerázódom az új pozíciómba. Amíg nem találunk saját lakást a városban…
— Már találtunk, Márk. Ezt választottuk. A világos nappalival, a tágas konyhával, azzal a széles párkánnyal, ahol esténként bort lehet inni, és nézni az utcán siető embereket. Itt nem csak lakom — itt élek.
Márk nagyot sóhajtott, leült az ágy szélére, és a bögrét az éjjeliszekrényre tette. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy érzi: mindjárt kapni fog. És valójában már alig maradt érve.
— Figyelj — kezdte óvatosan, mintha robbanószerhez nyúlna —, az osztályon mindenki ismer. Ez nem csupán előléptetés. Mindig azt mondtad, nem akarsz akadályozni a karrieremben.
— Azt mondtam, nem akarom hátráltatni. De azt nem, hogy hajlandó vagyok egy fedél alatt élni az anyáddal, miközben reggelente városi ribancnak nevez, és az 1982-es receptje alapján főzi a kocsonyát.
Mindketten tudták, hogy a döntés megszületett.
Két héttel később beköltöztek a városba. Az autóban három bőrönd, Eszter laptopja, három doboz könyv és Dóra kézisúlyzói lapultak. Meg persze Márk kerékpárja, amely majdnem annyiba került, mint Eszter számítógépe. De a bicikli számára szent ügy volt — hitt benne, ahogy az édesanyja a templomban.
— Szervusztok, drágáim — állt a lépcsőházban Ildikó, akár egy házmester. Fekete kabátban, gondosan kihúzott ajkakkal, metsző tekintettel.
— Szia, anya — Márk megölelte.
Ildikó egy lépést hátrált, majd végigmérte Esztert.
— Látom, nem híztál. Ugyanolyan… törékeny vagy.
— Köszönöm, Ildikó. Maga sem változott. Ugyanolyan… fegyelmezett.
— Biztos elfáradtál. Nálunk minden rendes ember munka után azonnal vacsorát főz. Azt beszélik, te egész nap a számítógép előtt ülsz?
— Igen. Távmunkában dolgozom.
— Ó, milyen kényelmes. Akkor akár port is törölhetsz közben, ha már úgyis itthon vagy.
Eszter csak elmosolyodott. Olyan mosollyal, amellyel valaki kesztyűt húz, mielőtt nekilát a műtétnek.
A harmadik napon aztán minden felborult.
— Már megint túlsóztad a tésztát! Mit gondolsz, magas a vérnyomásom? — Ildikó a tányérra borította a maradékot. — A fiam rendes ételt érdemel. Nem olyasmit, mint azokban a divatos helyeken, ahol hatezer forintért adnak egy kanál pürét, és vacsorának nevezik.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz