„Ha maradnék, elveszíteném önmagam” — Eszter a cetlire írta és elment
Mérgező, érdes otthon; jogos, bátor harag.
— Komolyan gondolod, hogy alsónadrágban fogsz dolgozni? — Márk a hálószoba ajtajában támaszkodott, borostásan, kezében egy bögre kávéval, szája sarkában félmosollyal.
— Tényleg ezt kérdezed tőlem abban a lakásban, amiért közösen fizetjük a hitelt, miközben te is alsónadrágban indítod a napot? — felelte Eszter anélkül, hogy levette volna a szemét a monitorról, és tovább gépelt.
— Először is, a jelzálog mindkettőnk nevén van…
— Másodszor pedig a törlesztő nagyobb részét én állom, mert a te fizetésed az enyémhez képest legfeljebb borravaló egy sarki kifőzdében.
— Ezért anyám biztosan nem fog a szívébe zárni — morogta Márk, majd ivott egy kortyot.
— Meg fogsz lepődni, de már most sem rajong értem — vágta rá Eszter szárazon.
A női megérzés ritkán téved.
— Eszter, csak ideiglenesen költözünk oda. Amíg belerázódom az új pozíciómba. Amíg nem találunk saját lakást a városban…
— Már találtunk, Márk. Ezt választottuk. A világos nappalival, a tágas konyhával, azzal a széles párkánnyal, ahol esténként bort lehet inni, és nézni az utcán siető embereket. Itt nem csak lakom — itt élek.