— Márk — kérte halkan Eszter, letéve a villát —, mondd meg neki, hogy rendesen eszel.

Márk hirtelen úgy tett, mintha szédülne.

— Szóval — folytatta az anyós, hátradőlve a konyhaszéken, karba tett kézzel, és olyan hangsúllyal, amely előrevetítette, hogy ez még csak a kezdet…

…hogy ez még csak a kezdet.

— Nos — folytatta Ildikó, és jelentőségteljesen megigazította a kötényét —, én úgy gondolom, egy fiatal feleségnek tisztában kell lennie azzal, hol a helye a családban.

Reggel keljen fel időben, tartsa rendben a lakást, mosson, főzzön.

Az efféle „szabadúszó” mesékkel pedig engem nem lehet elkápráztatni.

— Én meg azt hiszem — felelte Eszter nyugodtan, már-már túl halkan —, hogy egy fiatal nőnek joga van a saját napirendjéhez. Felébredni, dolgozni, élni a maga módján.

Nem mások elvárásai szerint létezni.

— Nem fogtam be a szádat, kislány! De amíg az én fedél alatt…

— Ez a mi életünk — állt fel Márk hirtelen. — Csak átmenetileg vagyunk itt. Kértelek, hogy hagyd abba ezt.

A „kérlek” azonban lepattant Ildikóról.

Egy héttel később Eszternek fontos online bemutatója volt. Fülhallgatóval ült a laptop előtt, bekapcsolt kamerával, egy székesfehérvári megrendelővel egyeztetett.

Ekkor kivágódott az ajtó.

Ildikó berontott, mint egy feldühödött forgószél.

— Te még mindig pizsamában vagy? Teljesen megbolondultak manapság a nők! Kinek adod itt elő magad? Fizetnek egyáltalán ezért a komédiáért?

— Dolgozom! — Eszter letépte a fejéről a fülest. — Ne kiabálj velem a saját otthonomban!

— Ez nem a ti otthonotok. Csak megtűrlek benneteket, és már a türelmem végén járok, érted?

— Hálátlan vagy! Befogadtalak!

— Nem befogadtál! A férjemmel jöttem ide, aki még egy ellentmondást sem mer kinyögni neked!

A vita kiabálásba fulladt.

Eszter remegő kézzel nyomta meg a „hívás befejezése” gombot.

A fotelben ülve az arcába temette a kezét, és próbált lassan levegőt venni.

Tíz perc múlva Márk kopogott.

— Eszter… tényleg ennyire rossz?

A nő felnézett. Kibomlott haja az arcába hullott, tekintete üres volt.

— Nem bírom tovább. Ez nem lakás, hanem egy túlélőshow a pokolban.

— Elköltözünk.

— Mikor?

— Beszélek vele.

— Márk… egy éve ezt mondod.

Tiltakozni akart, de a szavak cserbenhagyták. Ismét a hallgatást választotta. Anyját nem akarta megbántani, a felesége pedig — úgy gondolta — majd valahogy alkalmazkodik.

Aznap éjjel Eszter a plafont bámulta. Mellette Márk egyenletesen horkolt. A sötétben minden világosabb volt, mint hónapok óta bármikor.

Hajnalban felkelt, amikor még a ház is aludt.

Pontban hat óra negyvenkor kilépett az ajtón. Napszemüveg az arcán, hátizsák a vállán, a kezében gurulós bőrönd.

Nem csapott zajt. Nem csinált jelenetet. Egyszerűen elment.

Márk a bejárati ajtó tompa csukódására riadt fel. Álmosan ásított, megdörzsölte a szemét. Csak percekkel később tűnt fel neki a szokatlan csend.

— Eszter? — szólt be a konyha felé menet.

Ildikó a tűzhelynél állt kötényben. Az illatok alapján legalább hat emberre főzött, pedig hárman laktak a lakásban.

— Eszter még alszik? — kérdezte Márk, a szoba felé pillantva.

— Biztos vagy benne, hogy itt van? — válaszolta az anyja anélkül, hogy megfordult volna. — A bőröndöt már hajnalban kitolta. Hallottam a sarkak kopogását. A feleséged eltűnt, mint egy tündér. Csak varázspálcát nem hagyott maga után. Kár érte.