“Ehhez nem járulok hozzá” — határozottan bezárta az ajtót
Ez a gyáva döntés felháborító és fájdalmas.
A vízforraló éles sípolása éppen akkor hasított bele a lakás csendjébe, amikor megszólalt a csengő. Erika félretolta a félig megpucolt krumplit, a kötényébe törölte nedves kezét, majd az ajtóhoz sietett. A küszöbön Renáta állt, a férje húga — új szabású kabátban, gondosan beszárított frizurával, és azzal a jól ismert, enyhén mesterkélt mosollyal az arcán, amely mindig akkor jelent meg rajta, amikor kérni készült valamit.
— Erus, gondoltam, benézek egy pillanatra! — csicseregte, puszit lehelve a levegőbe Erika arca mellett. — Zoltán itthon van?
— Dolgozik, estig műszakban — felelte Erika, és félreállt, hogy beengedje. — Csak később jön.
— Semmi gond, addig elleszek veled.
Renáta magabiztosan vonult be a konyhába, kabátját hanyagul a szék támlájára dobta, majd letelepedett az asztalhoz, mintha mindennap itt reggelizne. Erika visszafordult a mosogatóhoz, de gyomrában már ott motoszkált az előérzet: Renáta sosem toppant be ok nélkül.
— Főzzek teát? — kérdezte, miközben visszatette a lángra a forralót.
— Ha már itt vagyok, jöhet — vont vállat Renáta, és kritikus pillantást vetett a helyiségre. — Mindig mondtam, hogy otthonos nálatok. Bár egy kicsit szűkös, nem?
Erika nem reagált, inkább a fazékba öntötte a krumplit.
— Egyébként nem csak látogatóba jöttem — folytatta Renáta, manikűrözött ujjaival dobolva az asztalon. — Beszélgettünk a családban… Ugye nem lenne ellenedre, ha Krisztinát a gyerekekkel idejelentenénk be? Csak átmenetileg, pár hónapra.
Erika kezében megbillent a fazék, alig tudta megtartani. Lassan letette, majd szembefordult sógornőjével.
— Hogy érted, hogy idejelenteni? — kérdezte, és érezte, ahogy belül jeges szorítás fut végig rajta.
— Ugyan már, tudod jól. Lakcímbejelentés, papírok, a szokásos ügyintézés. Az óvoda és az iskola miatt kell. Krisztinának most nincs rendben a lakásügye, a válás után az a gazember semmit nem hagyott rá…
A forraló újra felsivított, de Erika szinte meg sem hallotta. A fejében csak az visszhangzott: „megbeszéltük a családban”. Mikor? Kikkel? És Zoltán miért nem szólt neki erről?
— Zoltán tud erről? — kérdezte óvatosan, miközben teát töltött.
— Hát persze! — vágta rá Renáta túl gyorsan. — Teljesen egyetért. Azt mondta, te meg fogod érteni. Nálatok mindig is fontos volt a család.
Erika letette elé a csészét, majd leült vele szemben. Ujjai enyhén remegtek. A kétszobás lakás az övé volt, még az első házasságából maradt rá. Nem nagy, de biztos pont az életében. Rajtuk kívül eddig senki nem volt ide bejelentve.
— Renáta, ezt át kell gondolnom — mondta halkan, a teája felszínét bámulva. — Ez nem csak egy aláírás.
— Ugyan, mit lehet ezen ennyit mérlegelni? — legyintett a másik. — A család az család! Nem hagyhatjuk őket az utcán. Vagy nem sajnálod az unokahúgodat? Mindig olyan szépen beszél rólad.
Erika arca elpirult. Ismerte ezt a taktikát: előbb nyomásgyakorlás, aztán lelkiismeret-furdalás. Düh lüktetett benne, mégsem tudta kimondani a határozott nemet. Mintha a szavak a torkán akadtak volna.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz