«Hagyd ott végre» — kérte kétségbeesetten a bátyja
Szívbemarkoló és reményteli újrakezdés következik.
Réka lassan vánszorgott hazafelé, a karjába vágó, élelmiszerrel teli szatyor szinte húzta lefelé. A lábát is alig bírta emelni, minden lépés külön erőfeszítésébe került.
Istenem, mennyire kimerültem – zakatolt benne a gondolat.
Majdnem elsírta magát, de tudta, a könnyek semmin sem változtatnának. Attól nem múlna el a derekát marcangoló fájdalom, amit a napi robot okozott. És a szatyor tartalma sem alakulna át csodával határos módon: az olcsó, fagyasztott csirkecombok, az ismeretlen eredetű darált hús és a szürke tészta nem változna friss, gőzölgő pecsenyévé, színes olasz spagettivé, piros és sárga, viaszos paprikára emlékeztető különlegességekké, meg valami egzotikus kapribogyóvá.
A ráncos almák helyett sem kerülne elő mandarin, narancs vagy ananász. És kiwi sem. Pedig a kiwi a gyengéje volt. Réka letette a nehéz csomagokat a járda szélére, és néhány pillanatig csak lóbálta a karját, hogy visszatérjen beléjük az élet.
Nem vágyott haza. Balázs már megint ivott – felhívta a munkahelyén, összevissza beszélt, értelmetlenül. Réka úgy érezte, végképp elfogyott belőle az erő.