«Hagyd ott végre» — kérte kétségbeesetten a bátyja
Szívbemarkoló és reményteli újrakezdés következik.
Réka lassan vánszorgott hazafelé, a karjába vágó, élelmiszerrel teli szatyor szinte húzta lefelé. A lábát is alig bírta emelni, minden lépés külön erőfeszítésébe került.
Istenem, mennyire kimerültem – zakatolt benne a gondolat.
Majdnem elsírta magát, de tudta, a könnyek semmin sem változtatnának. Attól nem múlna el a derekát marcangoló fájdalom, amit a napi robot okozott. És a szatyor tartalma sem alakulna át csodával határos módon: az olcsó, fagyasztott csirkecombok, az ismeretlen eredetű darált hús és a szürke tészta nem változna friss, gőzölgő pecsenyévé, színes olasz spagettivé, piros és sárga, viaszos paprikára emlékeztető különlegességekké, meg valami egzotikus kapribogyóvá.
A ráncos almák helyett sem kerülne elő mandarin, narancs vagy ananász. És kiwi sem. Pedig a kiwi a gyengéje volt. Réka letette a nehéz csomagokat a járda szélére, és néhány pillanatig csak lóbálta a karját, hogy visszatérjen beléjük az élet.
Nem vágyott haza. Balázs már megint ivott – felhívta a munkahelyén, összevissza beszélt, értelmetlenül. Réka úgy érezte, végképp elfogyott belőle az erő.
Az utóbbi időben mintha ködben létezett volna, bár ha őszinte akart lenni, rájött: tulajdonképpen mindig is így élt.
Fiúkkal sosem járt igazán. Nem tartotta magát szépnek, de csúnyának sem. Talán volt benne valami tartás, ami távolságot parancsolt? A diszkóban ugyanolyan ruhát viselt, mint a többiek, sőt néha még csinosabbat is. Felszabadultan nevetett, sziporkázóan viccelődött, a srácok körülötte nyüzsögtek, kedvesen becézték, versengtek a figyelméért. Aztán amikor haza kellett indulni, mégis egyedül maradt.
Később Balázs kezdte el hazakísérni. Eleinte tartott tőle, aztán megszokta a jelenlétét. Amikor a fiú bevonult katonának, akkor döbbent rá, hogy hiányzik neki. Egy levél érkezett tőle, ő válaszolt, és abból a levelezésből lassan, csendben szerelem született.
Az esküvőjük szerény volt, minden felhajtás nélkül.
Csak jó tíz évvel később vallotta be Balázs, hogy annak idején mindenkinek megüzente: aki Rékával próbálkozik, az vele gyűlik meg a baja. Balázs hírhedt vagány volt. Faluról érkezett hegesztőnek tanulni, előbb kollégiumban lakott, később egy idős asszonynál bérelt szobát.
Réka árva volt. Gyerekként semmi jót nem tapasztalt az életből. Az édesanyjuk meghalt, amikor ő és Gergő még alig voltak többek kamaszoknál. A lakás papíron az anyjuk és a nagybátyjuk nevén szerepelt, végül mégis állami gondozásba kerültek. A hivatalos iratok szerint volt hová menniük, a valóságban azonban senki nem várta őket tárt karokkal.
Amikor kikerültek az intézetből, azzal küldték el őket, hogy van lakásuk. A nagybácsi felesége gondoskodott róla, hogy „oda kerüljenek, ahová kell”. Hogy hová? Tulajdonképpen sehova – akár a pályaudvarra is mehettek volna.
Gergő egyszer megfogadta, hogy soha nem hagyja magára a húgát.
– Ha kell, még a túlvilágról is visszajövök érted, hallod? – mondta elszántan.
– Ne beszélj butaságokat… – legyintett akkor Réka.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz