«Szeretek itt élni.» — mondta Márk elszántan
A ragyogás elutasítása bátor és felkavaró.
Kora hajnalban egy terebélyes, hófehér külföldi autó gördült be a falusi ház elé, amelyet Márk, a fiatal állattenyésztő bérelt. Az egyik ablak hirtelen kivágódott, a függöny meglebbent, majd gyorsan visszahúzták, ám senki nem sietett a vendég fogadására.
A volán mögött egy elegáns, fehér kosztümöt és tűsarkú szandált viselő hölgy ült. Látható undorral érintette meg a kiskaput, mintha attól tartana, hogy beszennyezi a kezét.
– Márk! Meddig kell még itt várakoznom? Ne csinálj úgy, mintha nem hallanád az anyádat! – kiáltotta ingerülten.
A szomszéd ház ablakában azonnal megjelent egy kíváncsi asszony feje. A gondosan ápolt, fiatalos külsejű nő sehogy sem illett ahhoz a képhez, amit a szerény, külsejével mit sem törődő Márkról kialakított magában.
„Na, ez érdekes… talán valami városi szerető?” – futott át rajta a gondolat. A férfi csendes lakó volt: hajnalban elment, későn ért haza, nőket sosem hordott fel. Most viszont hetekre elegendő pletykaalapot szolgáltatott.
A terasz ajtaja végre kitárult, és Márk kilépett a lépcsőre. Gyűrött, kinyúlt póló lógott rajta, mezítláb papucsba bújt, haja az alvástól kuszán meredezett.
– Szia, anya. Történt valami? – kérdezte, miközben ujjaival próbálta megfésülni vörös szakállát és lesimítani az égnek álló hajtincset. Legfeljebb huszonöt éves lehetett; arcszőrzete komolyságot kölcsönzött volna neki, ha a piros pozsgás arca nem árulja el fiatalságát.
– Beengedsz végre, vagy az utcán tárgyaljuk meg a dolgainkat?
– Gyere csak. Bár rend nincs, kemény hetem volt. A tehenek kitörtek, és eső után teleették magukat lóherével. Fél állomány felfúvódott. Képzeld, este riasztanak, én meg azt látom, hogy úgy lebegnek be az istállóba, mint valami léghajók. Harmadik napja talpon vagyok. Kettőt majdnem elvesztettem. Átmostam őket, szurkáltam, amit kellett, de semmi javulás. Már búcsút intettem a prémiumomnak. Aztán ma hajnalban végre újra kérődzni kezdtek. Úgyhogy napfelkeltekor ledőltem aludni – mondta, és büszkén elfojtott egy ásítást.
– Kávét kérsz? Csak instant van itthon.
Az asszony döbbenten nézett körbe a kopott falak, a sarokba dobott óriási gumicsizmák és a trágyaszagú esőkabát láttán.
– Teljesen megőrültél? Ezért dobtad sutba a ragyogó jövődet? Nem térek magamhoz. Az akadémia legjobb végzőse most tehenek gyomrát figyeli. Márk, anyaként könyörgöm, gyere vissza. Itt élve temeted el magad. Miféle prémiumokról beszélsz? A fizetésedből egy tisztességes kávézóban sem futná egy csészére. És nézz magadra! Ezekben a rongyokban úgy festesz, mint egy csavargó. Szégyen lenne, ha bárki megtudná, mivé lettél.
Ha valaki ezt megtudja, még a kezünket sem fogják meg többé. Inkább lettél volna egy elkényeztetett, haszontalan aranyifjú… – fakadt ki, és végül saját szavai sodorták könnyekig. A csipkés zsebkendőjével törölgette szétfolyó sminkjét, miközben hangosan zokogott.
– Anya, képzeld, megismerkedtem itt egy elképesztő nővel – kezdte Márk könnyed mosollyal, látva a túlzó jelenetet. – Olyan tejjel főzött borscsot készít, hogy az ember megnyalja utána mind a tíz ujját. A sóskás pitéje pedig… mennyei. Komolyan fontolgatom, hogy elveszem. Ugye nem gond, ha elkérem nagyi régi eljegyzési gyűrűjét? Vagy várjam meg a következő fizetést? Új élethez talán új gyűrű illik, nem?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz