– Mi-mi-lyen gyűrűt? – hebegte az asszony, akit a hirtelen fordulat teljesen kizökkentett. Döbbenten meredt a fiára. – Márk, miféle eljegyzésről beszélsz? Hiszen te már el vagy jegyezve!

– Az nem számít – legyintett. – Az még egy másik korszak volt, mielőtt kitettetek otthonról. Ez most komoly. Lilla csodálatos ember, együtt dolgozunk.

– Egy istállóban? Gábor, a gyógyszeripar egyik legnagyobb hazai alakjának fia, és egy tehénpásztor lány? Most már értem, bosszút akarsz állni rajtunk. Apád csak hirtelen haragú volt. Mindig is ellenezte az állatorvosi pályát. Olyan nagy kérés lett volna egyszer az életben engedni neki? Mi értelme volt ennek az ostoba makacskodásnak?

Márk felemelte a kezét, jelezve, hogy elég. De az anyját most semmi sem állíthatta meg.

– Rendben, én is hibáztam. Azt hittem, majd kinövöd ezt a dacos korszakot és hazajössz. Honnan ez a csökönyösség benned? Ismerd be, hogy ez csak gyerekes dac! Hadd nyerjen az apád, megnyugszik, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Szörnyű így látnom téged!

– Tegyük fel, hogy a vita egyáltalán nem volt értelmetlen – válaszolta higgadtan. – Halálosan komolyan gondoltam. Ugyanannyi éven át a saját lábamon állok, amennyit egy számotokra feleslegesnek tartott szakma elsajátításával töltöttem. Nem használom apám nevét, a bankkártyáját, a pénzét, a kapcsolatait. Semmilyen előnyt nem kérek a családtól. Az alku világos: ha öt év alatt önerőből eljutok oda, hogy megbecsült emberré váljak, apám nyilvánosan bocsánatot kér, és nem kényszerít semmiféle házasságra.

– Már eltelt egy év. Állom a sarat. Hároméves szerződésem van. A környéken elfogadnak, tisztelnek, ha kell, hozok ajánlást is. A gazdaság biztosít lakhatást; egyelőre bérlem, de egy év múlva már a saját otthonom megvásárlásáról tárgyalok.

…megvásárlásáról tárgyalok. A saját keresetemből élek, ahogy látod. Kizárólag készpénzzel dolgozom, bankkártyát nem használok. És képzeld, találtam magamnak társat is. Már csak hivatalossá kell tennünk a kapcsolatunkat.

Az pedig, hogy apa Szegeden minden ajtót bezárt előttem, egyáltalán nem rémiszt meg. A nehézségek edzik az embert – ezt mindig a nagyapám mondogatta. Amíg állásinterjúkra jártam a klinikákon, és egyik kilincset a másik után nyomtam le, rengeteget tanultam. Főleg magamról. Szóval, anya, tényleg rendben vagyok. Add át neki is. Az esküvőre nem küldök meghívót – egyszerű falusi ceremónia lesz, sallangok nélkül –, de egy fényképet majd kapsz.

– Miféle esküvő? Térj észhez! – csattant fel az anyja. – Norberttel már aláírtuk a szándéknyilatkozatot. Ez évszázados üzlet lenne, két komoly terület kerülne egy kézbe. Felfogod, mit beszélsz? A makacsságoddal tönkreteszel minket! Vivien kifogástalan választás: művelt, kifinomult, csinos, remek alakja van, és tekintélyes hozománya!

– Anya, elég! – emelte fel a hangját Márk, aki addig higgadt maradt, most azonban elszakadt nála a cérna. – A ti Vivienetek egy üresfejű lány. Tizenhárom éves kora óta plasztikai sebészekhez jár, már a szája nagyobb, mint a melle. A diplomáit az apja intézte, és most férjet is vásárolna neki. Ti pedig bedőltetek neki. Az az ember ravasz, veszélyes figura. Benneteket fog kiforgatni mindenből, megrág és kiköp. Engedjétek el ezt az ötletet. Tudod mit? Ha őszinte akarok lenni, talán még hálás is vagyok apának. Szeretek itt élni. Eleinte kemény volt – se meleg víz, se kényelem, se házvezetőnő. Mosni sem tudtam, takarítani meg pláne.