– Nahát, mindent precízen kiszámoltál! De attól még ez az ingatlan az enyém. Nélkülem most is a régi, kétszobás lakásodban élnél a gyerekeddel!

– Érdekes, amikor te laktál ott, nem nevezted putrinak – csattant fel Eszter. – És különben is, jogilag nekem is részem van ebben a lakásban, hiszen ugyanúgy fizetem a hitelt!

– Megőrültél? Az én lakásomra pályázol? – tört ki Gergőből a düh.

– Te kényszerítettél rá, hogy kimondjam mindezt! – kiáltotta Eszter.

A férfi feldúltan beviharzott a fürdőszobába, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak. Eszter pár percig mozdulatlanul állt, majd mély levegőt vett, és bement Lillához. Tudta, hogy a kislány minden hangos szóváltást megszenved. Látta rajta a feszültséget, és ez szinte jobban fájt neki, mint a saját sértettsége. Bűntudat gyötörte, amiért ilyen légkörben kell felnőnie a gyermekének.

Napokon át emésztette magát. Újra és újra felidézte Gergő szavait, különösen azt, amikor gyakorlatilag az utcára tette volna őket abból az otthonból, amelybe ő maga is komoly összeget fektetett. A kezdetekkor a bútorokra és a háztartási gépekre nagyjából annyit költött a megtakarításaiból, mint amennyit Gergő az önerőre adott. A hitelt pedig az első hónaptól kezdve fele-fele arányban törlesztették. Mégis úgy érezte magát, mintha csak megtűrt vendég lenne a saját otthonában.