«Egy idős embernek le kell ülnie!» — csattant az öregasszony
Micsoda gyalázat, hogy senki sem lépett közbe.
— Azonnal vedd el onnan azt a táskát! Egy idős embernek le kell ülnie! — csattant fel fennhéjázó hangon egy ismeretlen öregasszony, alig hogy felszállt a buszra, és még csak Nórára sem nézett.
A fiatal anya először azt hitte, nem neki szól a megjegyzés. Nemrég sikerült csak nagy nehezen elcsendesítenie a kislányát, aki nem akart megmaradni a hordozóban, és kétségbeesetten az anyja ölébe kívánkozott. Nóra szíve szerint felvette volna, de a karjai a szülei falujáig tartó hosszú út alatt annyira elfáradtak, hogy most szinte élettelenül lógtak mellette.
Mivel a „udvariasnak” szánt felszólításra nem érkezett reakció, az asszony ingerülten meglökte a békésen alvó babát ringató hordozót. Olyan erővel tette, hogy az majdnem felborult. Nóra az utolsó pillanatban kapta el, és remegő kézzel állította vissza egyensúlyba.
— Mit művel? Nem látja, hogy egy kisgyerek alszik benne? — kérdezte felháborodva, nem hagyva szó nélkül a durvaságot.
— Talán süket vagy? Ha egy idős ember szól hozzád, illene odafigyelni! Teljesen elszemtelenedett ez a mai fiatalság! Látja, hogy felszálltam, mégsem pattan fel, csak ül ott arcátlanul, mintha semmit nem hallana! — emelte fel a hangját, és közben a többi utasra sandított, támogatást keresve.