«Egy idős embernek le kell ülnie!» — csattant az öregasszony
Micsoda gyalázat, hogy senki sem lépett közbe.
— Azonnal vedd el onnan azt a táskát! Egy idős embernek le kell ülnie! — csattant fel fennhéjázó hangon egy ismeretlen öregasszony, alig hogy felszállt a buszra, és még csak Nórára sem nézett.
A fiatal anya először azt hitte, nem neki szól a megjegyzés. Nemrég sikerült csak nagy nehezen elcsendesítenie a kislányát, aki nem akart megmaradni a hordozóban, és kétségbeesetten az anyja ölébe kívánkozott. Nóra szíve szerint felvette volna, de a karjai a szülei falujáig tartó hosszú út alatt annyira elfáradtak, hogy most szinte élettelenül lógtak mellette.
Mivel a „udvariasnak” szánt felszólításra nem érkezett reakció, az asszony ingerülten meglökte a békésen alvó babát ringató hordozót. Olyan erővel tette, hogy az majdnem felborult. Nóra az utolsó pillanatban kapta el, és remegő kézzel állította vissza egyensúlyba.
— Mit művel? Nem látja, hogy egy kisgyerek alszik benne? — kérdezte felháborodva, nem hagyva szó nélkül a durvaságot.
— Talán süket vagy? Ha egy idős ember szól hozzád, illene odafigyelni! Teljesen elszemtelenedett ez a mai fiatalság! Látja, hogy felszálltam, mégsem pattan fel, csak ül ott arcátlanul, mintha semmit nem hallana! — emelte fel a hangját, és közben a többi utasra sandított, támogatást keresve.
— Miért kellene átadnom a helyem? Megvettem a jegyemet. Sőt, kettőt fizettem: egyet magamnak, egyet a gyermekemnek — felelte higgadtan Nóra.
— A gyereket az öledbe is vehetnéd, azt a cókmókot pedig — az öregasszony újra meglökte a hordozót, mire a kicsi felsírt — lerakhatnád a földre. Viselkedhetnél emberségesebben!
Nóra másodszor is elkapta a majdnem felboruló hordozót. Érezte, hogy a türelme végére ért. A kislányát így is felébresztették, tehát már nem volt mit veszítenie.
— Ki döntötte el, hogy én így fogok tenni? Fáradt vagyok, és előre gondoskodtam a kényelmemről. Kifizettem két jegyet, ezért most ülök. Ön pedig spórolni akart, ezért áll. Ez ennyire egyszerű.
— Még te akarsz engem kioktatni az életről?! — csattant fel a vénasszony, és esze ágában sem volt hagyni, hogy Nóra befejezze a mondandóját.
— Én mindig így utazom — hadarta tovább a nő, esélyt sem adva Nórának, hogy befejezze. — Mindig leülök, és eddig minden alkalommal akadt valaki, aki átadta a helyét, mert az emberek tisztelik az időseket. Most először futottam bele egy ilyen neveletlen teremtésbe.
— Akkor kérjen meg mást — felelte Nóra higgadtan, bár a hangja jeges volt. — Ha én annyira vállalhatatlan vagyok, nézzen körül. Tele a busz tisztességes, rendes utasokkal. Biztosan akad köztük valaki, aki szívesen feláll.
Ahogy a kezével végigmutatott az utastéren, a korábban kíváncsian figyelő tekintetek azonnal az ablak felé rebbenetek. Hirtelen mindenkit jobban érdekelt az utcai forgalom vagy a telefonja kijelzője. Az idős asszony végigmérte a társaságot, majd újra Nórára szegezte a szemét. Nyilvánvalóan őt tartotta a legkönnyebben sarokba szoríthatónak.
— Mindenki csak egy ülőhelyet foglal el. Te viszont kettőt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! — csattant fel. — Mondom, add át! Azt a hordozót meg le lehet tenni a padlóra.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz