— Miért kellene átadnom a helyem? Megvettem a jegyemet. Sőt, kettőt fizettem: egyet magamnak, egyet a gyermekemnek — felelte higgadtan Nóra.

— A gyereket az öledbe is vehetnéd, azt a cókmókot pedig — az öregasszony újra meglökte a hordozót, mire a kicsi felsírt — lerakhatnád a földre. Viselkedhetnél emberségesebben!

Nóra másodszor is elkapta a majdnem felboruló hordozót. Érezte, hogy a türelme végére ért. A kislányát így is felébresztették, tehát már nem volt mit veszítenie.

— Ki döntötte el, hogy én így fogok tenni? Fáradt vagyok, és előre gondoskodtam a kényelmemről. Kifizettem két jegyet, ezért most ülök. Ön pedig spórolni akart, ezért áll. Ez ennyire egyszerű.

— Még te akarsz engem kioktatni az életről?! — csattant fel a vénasszony, és esze ágában sem volt hagyni, hogy Nóra befejezze a mondandóját.

— Én mindig így utazom — hadarta tovább a nő, esélyt sem adva Nórának, hogy befejezze. — Mindig leülök, és eddig minden alkalommal akadt valaki, aki átadta a helyét, mert az emberek tisztelik az időseket. Most először futottam bele egy ilyen neveletlen teremtésbe.