Azzal már nyúlt is volna a babaülés felé, hogy arrébb tolja, de Nóra gyorsabbnak bizonyult. Egy határozott mozdulattal elkapta a csontos csuklót, és csendesen, ám kíméletlen éllel a hangjában így szólt:

— Ha még egyszer hozzáér a gyermekemhez, vagy felébreszti, eltöröm a kezét. Nem viccelek. Van bennem elég erő.

A fenyegetésre az asszony éles, rikácsoló hangon tört ki. Azonnal a sofőrt kezdte követelni, hogy állítsa meg a járművet és tegyen rendet.

— Ember! Hallja, mi történik itt? Ez a nő megfenyegetett! Azonnal tegye le a buszról! Veszélyt jelent rám! Hát süket maga?

A vezető természetesen már régóta hallotta a szóváltást, és addig reménykedett, hogy maguktól elcsitulnak. Amikor azonban a kiabálás egyre hangosabb lett, még néhány másodpercig tettette, hogy nem figyel, végül fáradt sóhajjal rálépett a fékre.

— Mi folyik itt? — fordult hátra ingerülten. — Nem lehetne ezt csendben elintézni? Muszáj vezetés közben ezzel zaklatni?

A szokásos rendreutasítás most sem hozott békét.

— Nézze meg ezt a szemtelen nőt! — váltott panaszos hangnemre az idős asszony. — Két helyet foglal, és esze ágában sincs felállni! Én pedig idős ember vagyok, nekem le kell ülnöm. Baj van a szívemmel, rosszul leszek állva!

A sofőr végigmérte Nórát és a mellette lévő ülést, ahol a hordozó állt, még mindig nem teljesen értve a helyzetet.

— Kisasszony, tényleg akkora gond lenne egy kicsit segíteni? — kezdte, miközben a buszban feszült csend telepedett az utasokra.

— Kisasszony, ugyan már, olyan nehéz lenne átadni a helyét? — tette hozzá a sofőr, még mindig nem érzékelve, hogy a Nóra mellett lévő táskának hitt tárgy valójában egy autós babahordozó.

— Igen, nehéz — felelte Nóra fáradtan, de határozottan. — Az egész utat idáig úgy tettem meg, hogy a kezemben tartottam a hordozót. Teljesen kimerültem. Ráadásul életveszélyes lenne ölben vinni a gyereket. A földre pedig biztosan nem teszem le. Nézzen csak körül, a padló olyan, mintha hónapok óta nem mosták volna fel.

— Adja át a helyet, idős emberről van szó — próbálkozott tovább a sofőr, akinek láthatóan elege volt a vitából.

— Akkor adja át más! — csattant fel Nóra. — Tele van a busz fiatal, egészséges utasokkal. Nekik talán könnyebb lenne felállni. — Körbenézett, de a tekintetek gyorsan elfordultak, senki sem mozdult.

— Én ide akarok ülni! Az ablak mellé, előre! Ott kényelmesebb nekem! Ha nem viszed el azt a gyereket, akkor legalább te állj fel! Mire vársz? Mozdulj már! — hajolt egyre közelebb az idős asszony, szinte ránehezedve Nórára.

A sofőr hangja keményebbé vált.
— Kisasszony, ez így nem mehet tovább. Két ülőhelyet foglal, miközben egy idős hölgy áll.

— Kifizettem mindkettőt — válaszolta Nóra, és elővette a telefonját. Elhatározta, hogy felhívja a férjét, de mielőtt tárcsázhatott volna, a sofőr elvesztette a türelmét.

— Nem érti, amit mondok? Azonnal álljon fel, és engedje át a helyet! Különben kirakom magát az útra a hordozójával együtt! Szép nevelést kapott, mondhatom. Egy idős ember áll, maga meg itt terpeszkedik, és még vissza is beszél! — fakadt ki indulatosan.