«Ez a lakás az enyém, én dolgoztam meg érte, és kizárólag én döntöm el, ki élhet itt!» — szögezte le Nóra eltökélten, amikor az anyósa egyszerűen bejelentette, hogy hozzájuk költözik
Nóra és Gábor alig több mint egy éve éltek együtt. A lakás kétszobás volt, napfényes, egy jó környéken álló társasház hetedik emeletén Zuglóban — Nóra nem örökölte és nem is kapta ajándékba. Saját maga vásárolta, éveken keresztül minden fillért félretéve, pihenés nélkül dolgozva érte.
Tíz évvel korábban Nóra könyvelőként helyezkedett el egy építőipari vállalatnál, eleinte szerény fizetéssel, majd váltott egy nagyobb céghez, két év elteltével pedig már jóval többet keresett. Nem járt szórakozni, nem utazgatott, nem vett magának felesleges holmikat. Mindent megtakarított.
Az önerőhöz három év kellett, a törlesztőrészleteket pedig hétvégi mellékállásból fizette. Amikor végre az ő nevére került a lakás, Nóra olyan büszkeséget érzett, amilyet azelőtt soha.
Gábor kezdettől fogva tisztelte az önállóságát. Ő maga az édesanyjával, Erzsébet nénivel élt egy régi egyszobás lakásban Kispesten, és ahogy a kapcsolatuk komolyra fordult, hamar kiderült, hogy az az apró lakás nem alkalmas közös életre.
Így természetesen Gábor költözött Nórához, különösebb tervezgetés nélkül. Az életük kiegyensúlyozottan telt, veszekedés nélkül. Gábor egy kereskedelmi cégnél dolgozott értékesítőként, a fizetése átlagos volt, hozzájárult a bevásárláshoz és a rezsiszámlákhoz. Időnként vett valamit a lakásba — egy edényt, ágyneműt, egy lámpát. Igyekezett hasznossá tenni magát.