A telefonok aztán egyre sűrűbben jöttek. Egyszer elvesztek a kulcsai, és az idős asszony egy órán át nem tudott bejutni, a lépcsőházban állt és sírdogált. Máskor kiégett egy izzó, és nem volt senki, aki kicserélje, mert felállni a létrára veszélyes volt. Vagy épp nem akadt senki, aki bevásároljon — a szatyrok nehezek, a bolt meg busszal három megálló.

Gábor meghallgatta, együttérzett, és egyre gyakrabban ment át az anyjához munka után. Nóra ezt látta, de egyelőre nem szólt bele. Megértette, hogy Erzsébet néni magányos, hogy valóban nehéz neki, és nem akart szívtelennek tűnni.

Csakhogy Erzsébet néni egyre hangosabban hangoztatta, milyen nehéz és magányos az élete. Gábor késő este ért haza, és arról beszélt, hogy az anyja sírt, hogy a tévé sem enyhíti a csendet, és a szomszédok sem kopogtatnak be soha.

Az asszony panaszkodott az egészségére, a vérnyomására, a hátfájására és arra, hogy fél egyedül az éjszakáktól. Gábor nyugtalan lett, és egyre többször vetette fel, hogy az anyja öregszik és segítségre szorul.

Nóra sejtette, merre tartanak ezek a beszélgetések. Látta, hogyan borulnak el a férje vonásai, hogyan kerüli a tekintetét, valahányszor az anyjáról esik szó. Tudta, hogy előbb-utóbb Erzsébet néni többet fog követelni, mint egy-egy bevásárlást.

Érezte, hogy feszültség gyülemlik a békéje felett. Gábor, aki korábban határozott és visszafogott volt, most lágyulni kezdett, engedékeny lett az anyja ügyében. Erzsébet néni pedig apránként a beköltözés felé terelte a fiát. Nóra tudta, hogy közeleg a pillanat.

Nem tudta, hogyan fog reagálni, amikor eljön az a perc, de belül már nőtt a szorongás, ami esténként nem hagyta elaludni. A plafont bámulva feküdt, és újra meg újra végiggondolta a lehetséges párbeszédeket, keresve a megfelelő mondatokat.

Egy vasárnap vacsorára hívták Erzsébet nénit. Nóra krumplipürét készített, fasírtot sütött, szépen megterített. Az anyós tortával érkezett, mosolygott, dicsérte a lakást, ismételgetve, milyen barátságos és világos. Ettek, az időjárásról társalogtak, a szomszédokról, a munkáról. Nóra már épp megnyugodott, amikor Erzsébet néni váratlanul kijelentette:

— Tudjátok mit, gyerekek, elhatároztam. Hozzátok költözöm.

Olyan természetességgel közölte, mintha csak azt mondta volna, hogy holnap elmegy a piacra. Az érvelése az volt, hogy így mindenki jobban jár: a fia mellette lesz, a gondoskodás kéznél, neki meg nagyobb biztonság. Gábor bólintott, nem tiltakozott, és Nóra rögtön megértette, hogy a férje már tudott erről. Talán már meg is egyeztek, és őt kész tények elé akarták állítani.

Erzsébet néni folytatta, észre sem véve, hogy Nóra arca elfehéredett:

— A kispesti lakásomat kiadom, a bérleti díj megy a közös kasszába. Lesz közös költségvetés, mindenkinek könnyebb lesz. Ugye igaz, Gáborka?

Nóra érezte, hogy belül minden összeszorul, mert az ő lakását éppen most minősítette valaki megkérdezése nélkül „közösnek”. Gábor zavartan gyűrögette a szalvétát, de hallgatott. Nóra ránézett, várta, hogy legalább annyit mondjon, nem ilyen egyszerű ez, de Gábor csak elfordította a tekintetét, és halkan motyogta: