«Ez a lakás az enyém, én dolgoztam meg érte, és kizárólag én döntöm el, ki élhet itt!» — szögezte le Nóra eltökélten, amikor az anyósa egyszerűen bejelentette, hogy hozzájuk költözik
Nóra és Gábor alig több mint egy éve éltek együtt. A lakás kétszobás volt, napfényes, egy jó környéken álló társasház hetedik emeletén Zuglóban — Nóra nem örökölte és nem is kapta ajándékba. Saját maga vásárolta, éveken keresztül minden fillért félretéve, pihenés nélkül dolgozva érte.
Tíz évvel korábban Nóra könyvelőként helyezkedett el egy építőipari vállalatnál, eleinte szerény fizetéssel, majd váltott egy nagyobb céghez, két év elteltével pedig már jóval többet keresett. Nem járt szórakozni, nem utazgatott, nem vett magának felesleges holmikat. Mindent megtakarított.
Az önerőhöz három év kellett, a törlesztőrészleteket pedig hétvégi mellékállásból fizette. Amikor végre az ő nevére került a lakás, Nóra olyan büszkeséget érzett, amilyet azelőtt soha.
Gábor kezdettől fogva tisztelte az önállóságát. Ő maga az édesanyjával, Erzsébet nénivel élt egy régi egyszobás lakásban Kispesten, és ahogy a kapcsolatuk komolyra fordult, hamar kiderült, hogy az az apró lakás nem alkalmas közös életre.
Így természetesen Gábor költözött Nórához, különösebb tervezgetés nélkül. Az életük kiegyensúlyozottan telt, veszekedés nélkül. Gábor egy kereskedelmi cégnél dolgozott értékesítőként, a fizetése átlagos volt, hozzájárult a bevásárláshoz és a rezsiszámlákhoz. Időnként vett valamit a lakásba — egy edényt, ágyneműt, egy lámpát. Igyekezett hasznossá tenni magát.
A lakás otthonosnak hatott, és Nóra büszke volt minden apró részletére. A nappali tapétáját ő választotta ki, a bútorokat akciósan szerezte be, de minőségit vett. A konyhában világos függönyök lógtak, amelyeket Nóra saját kezűleg varrt meg.
A hálóban egy nagy tolóajtós gardrób állt, amelynek polcai félig üresek maradtak, mert Nóra nem szerette túlzsúfolni a tereket. Gábor néha tréfálkozott, hogy itt még mindig vendégnek érzi magát, de Nóra mindig azt mondta:
— Ugyan, Gáborka. Ez a te otthonod is.
A férfi mosolygott és bólintott, ám a mondat valahogy sosem hangzott igazán meggyőzően. Hozzászoktak a nyugodt estékhez, a közös reggelikhez és a csendes napokhoz. Minden kiszámítható mederben folyt. Hétvégente moziba mentek, időnként pizzát rendeltek, esténként sorozatokat néztek.
Nóra kilenctől hatig volt a munkahelyén, Gábor gyakran nyolcig maradt bent; fáradtan érkezett haza, evett és lefeküdt. Semmi rendkívüli — de Nóra számára pont ez volt a tökéletes.
A kapcsolatuk szilárdnak tűnt, még ha nem is tombolt benne a vad szenvedély. Gábor nem hozott virágot csak úgy, nem szervezett meglepetés vacsorákat, de Nóra nem is igényelte ezt. A lényeg az volt, hogy mellette állt egy megbízható férfi, aki nem ivott, nem rendezett jeleneteket és nem keltett botrányt.
Tervezgettek a jövőről — egy horvátországi nyaralásról, egy használt autó vásárlásáról — de sejtelmük sem volt, hogy hamarosan minden megváltozik. Vagy talán Nóra mélyen belül érezte, hogy ez a nyugalom törékeny, csak elhessegette az aggódó gondolatokat.
Erzsébet néni panaszkodni kezdett a fiának, hogy egyedül egyre nehezebb az élete a kispesti lakásban. Eleinte csak ritkán hívta esténként, amikor Gábor kiment az erkélyre és halkan, aggódva beszélgetett vele.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz