«Beadtam a válókeresetet, Zsuzsa» — mondta Balázs fáradtan
Fájdalmas, mégis reményteljes törés szakadt közénk
— Ha velem akar élni, akkor adja fel a lakását, és adja ki a nyaralót! Nem fogom utána hordani a bilit — vágta oda Zsuzsanna, majd karba tett kézzel az ablak felé fordult.
Balázs fáradtan masszírozta a halántékát. Egy héten belül harmadszor jutottak el idáig, és a vita minden alkalommal ugyanabba a süket csöndbe fulladt, ahol egyikük sem értette a másikat.
— Zsuzsi, ő az édesanyám. Hetvenhárom éves, nemrég temette el az apámat. Ízületi gyulladása van, a vérnyomása ingadozik. Szerinted hagyhatom egyedül?
— És az én életemmel mi lesz? — fordult vissza hirtelen az asszony, szemében kemény csillogással. — Húsz éven át példás feleség voltam. Felneveltük a gyerekeket, azt hittem, végre élhetünk egy kicsit magunknak. Erre idehoztál még egy gyereket a házba — csak éppen idős kiadásban!
Balázs mellkasában valami megfeszült. Két évtizede éltek együtt, és most döbbent rá, hogy a legfontosabbat talán sosem értette meg benne: számára a család mindig első volt. Az édesanyja pedig ugyanúgy ehhez a családhoz tartozott.
A történet az előző ősszel kezdődött, amikor édesapja váratlan szívrohamban meghalt. Ilona eleinte tartotta magát, de tavaszra látványosan romlott az állapota. A második magas vérnyomásos rosszullét után Balázs eldöntötte, hogy magához költözteti. Meg volt győződve róla, hogy Zsuzsanna megérti majd, hiszen a szülei mindig mellettük álltak. A lakásukat 2005-ben, Réka születésekor, nagyrészt az ő segítségükkel vették meg. Az autó hiteléhez is hozzájárultak. És hányszor vigyáztak a gyerekekre, amikor Zsuzsanna kikapcsolódni vágyott!
— Nem kérem, hogy ápolónőként szolgáld ki — mondta most higgadt hangon. — Csak egy kis tiszteletet. Ne csapkodd az ajtót, amikor alszik. Ne tedd szóvá, ha lassan eszik. És ne nézz át rajta, amikor hozzád szól.
— Tehát már én vagyok a hibás? — tárta szét a karját Zsuzsanna. — Az ő kényelme fontosabb, mint az enyém? A saját otthonomban lábujjhegyen járjak?
— Ez a mi közös otthonunk. És az anyámnak joga van itt maradni, ameddig szüksége van rá.
Összenéztek. Balázs ekkor először fedezett fel valami újat a felesége tekintetében: nem puszta ingerültséget, hanem valódi ellenszenvet. A felismerés megrendítette.
Húsz év házasság után először kérdőjelezte meg magában, jól döntött-e valaha.
Ilona közben gondosan rendezgette a csészéket a tálcán. A régi porcelánkészlet volt az, amelyet még 1982-ben vettek Gáborral a tizedik házassági évfordulójukra. Az ujjai nehezen engedelmeskedtek, az ízületei sajogtak, de nem akarta kimutatni a fájdalmát. Már egy éve, hogy Gábor nincs mellette, mégis gyakran megfordult, mintha mondani akarna neki valamit.
Nem volt könnyű számára a költözés. Egész életében önálló volt, most pedig segítségre szorult. A legnehezebb mégsem ez volt, hanem a menye viselkedése. Igyekezett észrevétlen maradni, nem beleszólni semmibe, minél kevesebb helyet elfoglalni. Bármit tett azonban, Zsuzsannát láthatóan bosszantotta.
Eleinte abban reménykedett, hogy csak idő kérdése, és összecsiszolódnak. A hónapok azonban teltek, a feszültség pedig csak nőtt. Az étkezéseknél Zsuzsanna sokszor tudomást sem vett róla, odavetett megjegyzéseket tett, sőt néha egy egyszerű kérésre is ajtócsapással felelt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz