Ilona nehézkesen leült.

— Balázskám, biztos, hogy nem lehetne még beszélni vele? — kérdezte aggódva.

— Fél éve csak beszélünk, mama — sóhajtott fel a férfi. — Semmi nem változik. Talán eddig nem akartam észrevenni, milyen is valójában. Most már nincs mit szépíteni.

Két hónap telt el. Zsuzsanna a belvároshoz közel bérelt egy garzont. A közös vagyonból magával vitte az autót, a drága konyhagépeket és a tavaly vásárolt hálószobabútort. Réka rendben járt a vizsgáira, és korrepetálással egészítette ki a jövedelmét. Ilona, hogy unokája ismét mellette volt, új erőre kapott, amennyire az egészsége engedte, kivette a részét a házimunkából. A szobájában helyet kaptak régi családi fényképek, néhány cserepes virág és azok az apró tárgyak, amelyek számára az otthon melegségét jelentették.

A nappali sarkában helyet kapott a vidéki házból felhozott, régi lemezjátszó is a bakelitlemezekkel együtt – ezek az apró, kissé kopott tárgyak adták meg igazán az otthon érzését.

Balázs csendben figyelte, ahogy Ilona komótosan nyújtja a tésztát, majd egy pohár peremével szabályos kis köröket szaggat belőle. Mozdulatai pontosak és gyakorlottak voltak. Réka gondosan halmozta a tölteléket a korongok közepére, közben időnként felnevetett valami saját gondolatán. Odakint vizes, nehéz októberi hó hullott, az ablaküvegen lassan csorogtak lefelé a cseppek, de a konyhában meghitt meleg uralkodott, amitől az ember szíve is könnyebb lett.