Aznap este Nóra alig tudta lerázni a barátnőjét. Valami különös volt Lilla viselkedésében: ahelyett, hogy nyugalmat és támaszt adott volna, szinte sürgette a végső szakítást, és ez Nórában egyre több kérdést ébresztett.

Lilla tovább dohogott, és olyan elszántan szidta Gábort, mintha nem is Nórát érte volna sérelem, hanem őt magát. A hangjában vibráló indulat és keserűség már-már túlzónak tűnt. Nóra értetlenül figyelte: honnan ez a mérhetetlen harag?

Végül arra jutott, hogy barátnője talán a saját csalódását vetíti ki rá. Nemrég szakított vele az aktuális udvarlója, aki – nagy bánatára – nem kérte meg a kezét.

– Mind egyformák! Egyikben sem lehet megbízni! – zsörtölődött Lilla, miközben felhúzta a csizmáját. – Ja, jut eszembe, közeleg anyukád születésnapja. Mit tervezel ajándékba?

– Néztem neki egy elegáns medált. Meg persze virágot is veszek.

– Krizantémot? – kérdezte félmosollyal.

– Igen, azt szereti. Régebben én is odavoltam érte… – mondta Nóra halkan, és elrévedt.

Amikor elérkezett a jeles nap, taxival indult az édesanyjához. Útközben azon bosszankodott, hogy megint mindent az utolsó pillanatra hagyott.