«Ne hívja többé, én beadom a válópert» — hűvösen közölte Márk
Fájdalmasan igazságtalan, mégis megindítóan reménykeltő.
A férje azon az estén egyszerűen nem ment haza. Eszter ugyanúgy várta, mint bármelyik másik napon: főtt a leves a tűzhelyen, a frissen mosott ruhákat teregette, közben a középső lányával a szorzótáblát gyakorolta, és időről időre az órára pillantott. A nagyobbik, Lilla is késett, pedig a balettórának már régen vége kellett volna hogy legyen. A férje késése viszont nem keltett benne különösebb aggodalmat – hozzászokott, hogy Márk gyakran túlórázik, vagy legalábbis ezt mondja.
Lilla végül este kilenc körül esett be az ajtón. Az ajkai duzzadtak voltak, a tekintete csillogott az izgalomtól.
– Megmondtam, hogy nyolcra itthon legyél! – förmedt rá Eszter már a küszöbön, de inkább csak kötelességből, mint valódi haraggal.
– Jaj, anya… – húzta el a száját Lilla. – Nem vagyok már kisgyerek. Tizenöt éves vagyok! Miért kell még mindig ilyen ósdi szabályok szerint élnem?
– Inkább ülj le tanulni – vágott közbe Eszter. – Különben még a boltban fogsz „szabad kasszát” kiabálni!
