«Ne hívja többé, én beadom a válópert» — hűvösen közölte Márk
Fájdalmasan igazságtalan, mégis megindítóan reménykeltő.
A férje azon az estén egyszerűen nem ment haza. Eszter ugyanúgy várta, mint bármelyik másik napon: főtt a leves a tűzhelyen, a frissen mosott ruhákat teregette, közben a középső lányával a szorzótáblát gyakorolta, és időről időre az órára pillantott. A nagyobbik, Lilla is késett, pedig a balettórának már régen vége kellett volna hogy legyen. A férje késése viszont nem keltett benne különösebb aggodalmat – hozzászokott, hogy Márk gyakran túlórázik, vagy legalábbis ezt mondja.
Lilla végül este kilenc körül esett be az ajtón. Az ajkai duzzadtak voltak, a tekintete csillogott az izgalomtól.
– Megmondtam, hogy nyolcra itthon legyél! – förmedt rá Eszter már a küszöbön, de inkább csak kötelességből, mint valódi haraggal.
– Jaj, anya… – húzta el a száját Lilla. – Nem vagyok már kisgyerek. Tizenöt éves vagyok! Miért kell még mindig ilyen ósdi szabályok szerint élnem?
– Inkább ülj le tanulni – vágott közbe Eszter. – Különben még a boltban fogsz „szabad kasszát” kiabálni!
– Pont te beszélsz? – csattant fel a lány. – Te még egy napot sem dolgoztál, mégis kioktatsz!
Ez már fájt. Eszterből kitört az indulat, és egyre sötétebb jövőt festett a lánya elé: felelőtlen csókok, korai terhesség, félbemaradt élet. Lilla sem maradt adós a válasszal: azzal vágott vissza, hogy az anyja csak egy háztartásbeli, aki nem lát tovább a saját konyhájánál.
És valahol mélyen Eszter tudta, hogy ez az, ami igazán bántja. Fiatalon ápolónőnek tanult, amikor megismerte Márkot. A harmadik találkozásuk a fiú szüleinek hétvégi házában történt, és abból az estéből Lilla fogant. A tanulmányait már nem tudta befejezni. Márk azonban annyira lelkes volt a baba miatt, hogy szó sem esett arról, megtartsák-e – pedig alig ismerték egymást. Gyors esküvőt tartottak, még mielőtt a hasa látványossá vált volna, és hét hónappal később megszületett Lilla.
Eszter akkor még hitte, hogy később visszaül az iskolapadba, és dolgozni fog. Márk azonban fiúról álmodott. A második baba sokáig nem akart megfoganni. Lillánál minden elsőre sikerült, ráadásul nem is tervezték, most pedig hiába próbálkoztak. Orvoshoz mentek, ahol fertőzést találtak. Márk esküdözött, hogy semmi köze hozzá, bizonyára a szüléskor került Eszter szervezetébe.
Kezelés, újabb reménykedés, majd végre ismét terhesség.
– Most biztosan fiú lesz – jelentette ki magabiztosan Márk.
De kislány született. A csalódottságát nem is próbálta leplezni. Eszter sírt, mégis boldog volt, hiszen annyit vártak erre a babára. A kicsit Dórának nevezték el.
Harmadszor is próbálkoztak, és ismét lány érkezett. Ekkor Eszter már nem mert újabb terhességet vállalni. Az évei is haladtak, az utolsó várandósság nehéz volt, a legkisebb, Nóra pedig állandóan betegeskedett. Márk eleinte még győzködte, hogy adjanak egy utolsó esélyt a fiúnak, aztán látszólag beletörődött. Most derült ki, hogy csak más megoldást talált: keresett valakit, aki fiút szül neki.
Azon az estén tehát nem jött haza. Amikor Eszter végre elérte telefonon, a férfi hűvösen közölte: ne hívja többé, ő maga beadja a válópert. A lakást nagylelkűen ott hagyja neki, a gyerektartást pedig majd a bíróság állapítja meg – egy fillérrel sem ad többet a kötelezőnél.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz