Azt mondani, hogy Eszter összeomlott, enyhe kifejezés. Hisztérikus roham tört rá, Lilla hívta ki az ügyeletet.

Azután teltek a napok, és lassan tompult a fájdalom. Kiderült, hogy Márk új párja ikreket vár – két fiút –, már a negyedik hónapban jár. Valószínűleg az ultrahang után döntött úgy, hogy kilép a házasságából. Ennyire mindent felülírt benne a fiú utáni vágy? Eszter hiába kereste erre a választ.

A lakás miatt hálás volt, hiszen három gyerekkel nem maradt fedél nélkül. A tartásdíj kérdése azonban már korántsem ígérkezett ilyen egyszerűnek.

A tartásdíj ügye viszont hamar kiábrándító fordulatot vett. A papírokon szereplő fizetés nevetségesen alacsony volt – hivatalosan csak a minimálbért kapta, a többit zsebbe. A feketén szerzett jövedelmet pedig szinte lehetetlen bizonyítani. Eszternek nem volt gyomra bíróságra járni, vitatkozni, bizonygatni. Nem ilyen természetű ember volt. Inkább munkát keresett.

Fél évig egy áruház pénztárában dolgozott – épp ott, ahol korábban a lányainak jósolta, hogy ha nem tanulnak, ott kötnek ki. Aztán valaki megemlítette, hogy ápolóként, gondozóként is el tudna helyezkedni. Bár a képzettsége nem volt teljes, valamennyi egészségügyi alapja akadt, és ebben a szakmában nem mindig a papír számít elsőként, hanem a tisztesség és az emberség.

Nem a fizetéssel volt baja – a munka keményebbnek bizonyult, mint várta, mégis jobban esett neki, mint a pénztárgép mögött ülni. Itt legalább érezte, hogy értékelik a munkáját, és a ledolgozott órákért valóban megkapja a bérét. Otthon hiába főzött, mosott, takarított, az természetes volt, és sokszor még egy köszönöm sem járt érte. Mégis motoszkált benne valami hiányérzet. Régebben tudta, miért él: hogy a férjét és a gyerekeit boldoggá tegye. Most viszont úgy tűnt, senkinek sincs igazán szüksége rá. A két nagyobb lánya eltávolodott tőle; talán őt hibáztatták azért, hogy Márk kilépett az életükből. A legkisebb ezzel szemben szinte rátapadt, és egyre többször betegeskedett – a boltban pedig nem nézték jó szemmel a gyakori táppénzt. Ez is közrejátszott abban, hogy a gondozói pályát választotta: így hasznosnak érezhette magát, és a beosztása is rugalmasabb lett, a kicsit rábízhatta a nővéreire.

A betegei különfélék voltak. Volt, akinek injekciót kellett beadni, másnak segíteni az étkezésben vagy elkísérni a mosdóba, és akadt olyan is, aki csupán beszélgetni vágyott. A feladat fizikailag és lelkileg is megterhelőbb volt, mint gondolta, mégis közelebb állt hozzá, mint bármi korábban.

Amikor belépett az új páciens szobájába, azonnal megismerte, noha hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára látta. Talán maga sem tudta volna megmondani, mennyi idő. Az asszony sokat változott. Az arca barázdákkal volt tele, a bőre foltos és pergamenszerű, a haja megritkult és teljesen kifehéredett, alóla sárgás fejbőr derengett elő. Különösen a haját sajnálta, mert élénken élt benne az emlék: valaha sűrű, fényes, mély gesztenyebarna volt, amely a napfényben rézszínben csillogott. Egyetlen dolog maradt érintetlen: a tekintete. Az a különös, élénk zöld szempár, amelyhez foghatót azóta sem látott.