“Összepakoltuk.” — mondta Renáta tárgyilagos nyugalommal
Ez igazságtalan és megalázó, mégis felszabadító.
Dóra péntek délután, araszoló forgalomban vágott át a városon, és közben arra gondolt: ideje végleg lezárni ezt a fejezetet. Három hónap telt el a válás óta. Ennyi időn át halogatta, hogy elhozza a holmiját abból a lakásból, ahol egykor az ő parfümje lengte be a levegőt, és ahol reggelente együtt kávéztak. Gergő nem hívta, nem sürgette. Ő sem kereste a férfit. Minek is?
Csendben mentek szét. Nem volt ajtócsapkodás, nem törtek tányérok, nem hangzottak el sértő mondatok. Egyszerűen elfáradt valami.
Az első hetekben Dóra sokat sírt. Aztán dühös lett. Végül hozzászokott az új rendhez. A munkahelyén közben egyre nagyobb lett a nyomás. Renáta, a főnöke, az utóbbi időben különösen szigorúvá vált. Hol egy kimutatásba kötött bele, hol a határidők miatt sürgette.
– Dóra, szándékában áll ma ténylegesen dolgozni, vagy fontosabb a magánélete? – jegyezte meg hűvösen, a szemüvege fölött átnézve.
Aznap azonban Dóra váratlanul könnyűnek érezte magát. Egyszerűen írt egy üzenetet Gergőnek: „Holnap elmennék a cuccaimért. Otthon leszel?” A válasz szinte azonnal érkezett: „Igen. Gyere hatra.”