“Összepakoltuk.” — mondta Renáta tárgyilagos nyugalommal
Ez igazságtalan és megalázó, mégis felszabadító.
Dóra péntek délután, araszoló forgalomban vágott át a városon, és közben arra gondolt: ideje végleg lezárni ezt a fejezetet. Három hónap telt el a válás óta. Ennyi időn át halogatta, hogy elhozza a holmiját abból a lakásból, ahol egykor az ő parfümje lengte be a levegőt, és ahol reggelente együtt kávéztak. Gergő nem hívta, nem sürgette. Ő sem kereste a férfit. Minek is?
Csendben mentek szét. Nem volt ajtócsapkodás, nem törtek tányérok, nem hangzottak el sértő mondatok. Egyszerűen elfáradt valami.
Az első hetekben Dóra sokat sírt. Aztán dühös lett. Végül hozzászokott az új rendhez. A munkahelyén közben egyre nagyobb lett a nyomás. Renáta, a főnöke, az utóbbi időben különösen szigorúvá vált. Hol egy kimutatásba kötött bele, hol a határidők miatt sürgette.
– Dóra, szándékában áll ma ténylegesen dolgozni, vagy fontosabb a magánélete? – jegyezte meg hűvösen, a szemüvege fölött átnézve.
Aznap azonban Dóra váratlanul könnyűnek érezte magát. Egyszerűen írt egy üzenetet Gergőnek: „Holnap elmennék a cuccaimért. Otthon leszel?” A válasz szinte azonnal érkezett: „Igen. Gyere hatra.”
Most pedig ott ült az autóban, farmerben, egy régi kabátban, szinte smink nélkül. Nem készült senkinek. Nem akart bizonyítani.
Ismerős lépcsőház. Harmadik emelet. A festék lepattogzott az ajtóról – Gergő hónapokig mondogatta, hogy majd átfesti, de sosem jutott el odáig. Dóra megnyomta a csengőt.
Léptek közeledtek. A zár kattanva fordult.
Az ajtó kinyílt.
Dóra földbe gyökerezett lábbal állt.
A küszöbön Renáta állt. Otthoni köntösben. A kezében bögrével.
– Ó, Dóra – szólalt meg tárgyilagos nyugalommal, mintha nem a volt férje lakásának bejáratában találkoznának, hanem az irodában. – Fáradj be. Gergő mindjárt jön.
A levegő megdermedt körülöttük.
Dóra tekintete végigfutott a köntösön, a kávéscsészén, majd azon a mozdulaton, ahogy Renáta hátrasimította a haját – pontosan úgy, ahogy minden reggel az értekezleteken.
„Ez komoly? Ez most tényleg megtörténik?”
A gondolatai összevissza cikáztak, a szavak nem jöttek. Renáta már befelé indult, és félvállról még odavetette:
– A holmijaid az előszobában vannak. Összepakoltuk.
Összepakoltuk.
Egyetlen szó, és minden a helyére került. Hirtelen érthetővé vált Gergő hirtelen döntése, és az is, miért nézett rá Renáta az elmúlt fél évben azzal a furcsa, nehezen megfejthető pillantással. Nem sajnálat volt. Nem is megvetés. Inkább valamiféle fölény.
– Szia, Dóri – lépett elő Gergő a konyhából, kezét törölgetve egy konyharuhába. – Ott vannak a zsákokban a dolgaid. Nézd át, minden benne van.
Olyan természetesen viselkedett, mintha ez lenne a világ legátlagosabb helyzete.
Dóra szó nélkül felkapta a csomagokat. Ujjai remegtek – dühtől, megalázottságtól, a kimondatlan mondatok súlyától. Szeretett volna valamit odavágni, de a szavak szétszéledtek benne, mint fényre menekülő rovarok.
Kilépett a lakásból. Lesietett a lépcsőn. Beült az autóba. Csak akkor tört ki belőle a zokogás.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz