Most pedig ott ült az autóban, farmerben, egy régi kabátban, szinte smink nélkül. Nem készült senkinek. Nem akart bizonyítani.

Ismerős lépcsőház. Harmadik emelet. A festék lepattogzott az ajtóról – Gergő hónapokig mondogatta, hogy majd átfesti, de sosem jutott el odáig. Dóra megnyomta a csengőt.

Léptek közeledtek. A zár kattanva fordult.

Az ajtó kinyílt.

Dóra földbe gyökerezett lábbal állt.

A küszöbön Renáta állt. Otthoni köntösben. A kezében bögrével.

– Ó, Dóra – szólalt meg tárgyilagos nyugalommal, mintha nem a volt férje lakásának bejáratában találkoznának, hanem az irodában. – Fáradj be. Gergő mindjárt jön.

A levegő megdermedt körülöttük.

Dóra tekintete végigfutott a köntösön, a kávéscsészén, majd azon a mozdulaton, ahogy Renáta hátrasimította a haját – pontosan úgy, ahogy minden reggel az értekezleteken.

„Ez komoly? Ez most tényleg megtörténik?”

A gondolatai összevissza cikáztak, a szavak nem jöttek. Renáta már befelé indult, és félvállról még odavetette: