„A főnököm. A férjemmel.”

Nem – javította ki magát. A volt férjével.

De a kérdések így is ott zakatoltak benne. Mióta? Hogyan? És legfőképp: hogyan fog ezek után bemenni dolgozni?

Hétfőn úgy indult az irodába, mintha ítéletvégrehajtásra menne. Minden lépés nehéz volt. A liftben ökölbe szorította a kezét, körmei a tenyerébe vájtak. „Nyugalom. Csak tedd a dolgod. Viselkedj úgy, mintha semmiről sem tudnál.”

Csakhogy tudott róla. És Renáta is tudta, hogy ő tudja.

Az értekezleten a főnökasszony kifogástalan modorban viselkedett. Udvarias volt, kimért, már-már barátságos. Kétszer még el is mosolyodott – bár az a mosoly inkább tűnt formaságnak, mint őszinte gesztusnak. Dóra közben azt érezte, hogy belül egyre szorosabb csomóba rándul minden.

A megbeszélés végén Renáta ránézett.

– Dóra, kérem, maradjon bent egy percre. Szeretnék beszélni magával.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, néhány másodpercig csend telepedett a tárgyalóra. Renáta lassan, precíz mozdulatokkal rendezgette a jegyzeteit, mintha csak egy átlagos munkanap lenne.

– Tudom, hogy ez a helyzet… kényes – szólalt meg végül, anélkül hogy Dórára nézett volna. – De jobb, ha az elején tisztázzuk: a magánélet az egyik fiók, a munka a másik. Ön jó szakember. Én is az vagyok. Ne mossuk össze a kettőt.

Dóra bólintott. Mit tehetett volna mást?

– Rendben – préselte ki magából.

– Örülök, hogy egyetértünk – emelte rá a tekintetét Renáta, és egy rövid, hűvös mosollyal nyugtázta a választ. – Akkor péntekre kérem az új projekt teljes anyagát. Részletes elemzés, konkrét javaslatokkal.

Dóra szinte fel sem fogta.

– Péntekre? Hiszen az három nap… Egy ilyen volumenű anyagra általában legalább egy hetet szokott adni.

– Általában igen – felelte nyugodtan a főnökasszony. – Most viszont sürgős. Meg tudja oldani?

A hangsúlyból világos volt: ez nem valódi kérdés.

Az ezt követő hetek olyanok voltak, mintha egy gondosan megrendezett darabban szerepelne, ahol mindenki tudja a szövegét – csak ő nem érti, miért van a színpadon. Renáta kifogástalanul udvarias maradt. Soha egy nyílt támadás, egy emelt hang, egy egyértelmű kritika.

Csak az állandó, finom szorítás.

Hol egy határidő rövidült meg váratlanul, hol új feladat landolt az asztalán „apró kiegészítésként”. Egy értekezleten pedig, mintha csak mellékesen jegyezné meg:

– Dóra, kicsit sápadtnak tűnik. Nem túl sok ez most magának? Ha szükséges, tarthatna egy kis szünetet.

A mondat udvarias volt. A mögöttes üzenet kevésbé: talán nem bírja?

Dóra viszont dolgozott. Mindenkinél többet. Ő érkezett elsőként, és gyakran ő kapcsolta le este a villanyt. Az anyagai hibátlanok voltak, a kimutatásai precízek, a prezentációi átgondoltak. Nem hagyott fogást magán. Nem akart ürügyet adni.

Közben pedig pontosan tudta: nem azért tartják meg, mert pótolhatatlan. Hanem azért, hogy nap mint nap lássa, mit veszített. Hogy végignézze a saját vereségét.

Esténként otthon leült az ablak elé egy pohár borral. A város fényeit nézte, ahogy szétfolynak az őszi párában, és hagyta, hogy a gondolatai körbe-körbe járjanak.

„Együtt vannak. Ugyanabban az ágyban alszanak, ahol én aludtam. És én? Itt ülök, és rettegek, hogy elveszítem az állásom.”