Dóra végigolvasta, majd halvány mosollyal letette a készüléket.

Meglepő módon nem érzett sem kárörömöt, sem elégtételt. Inkább távolságot. Mintha egy régi film jelenete lenne, amelyhez már semmi köze.

Pedig egykor azt hitte, Gergő örökké az életének része marad. És azt is, hogy Renáta mellett dolgozni biztonság, amit nem szabad kockáztatni.

Kiderült, hogy mégis lehet.

És a világ nem omlik össze.

Amikor annak idején beadta a felmondását, többen a fejüket csóválták: „Meg fogod bánni.”
Nem bánta meg.

Renáta akkor fölényes hűvösséggel mérte végig, mintha biztos lenne benne, hogy Dóra hamarosan visszakönyörgi magát.
Nem tette.

Gergő pedig talán észre sem vette, mikor veszítette el végleg. Azt hitte, Dóra mindig az a csendes, alkalmazkodó nő marad, aki mindent lenyel.

De ő többé nem nyelt le semmit.

Újra kézbe vette a telefonját, megnyitotta Eszter üzenetét, és válaszolt:

„Sajnálom őket. De ez már nem az én történetem.”

Elküldte az üzenetet, majd felállt az asztaltól, és lesétált az utcára.

Az eső épp elállt, a levegő friss volt és tiszta. Dóra elmosolyodott – saját magára, a városra, erre a kiszámíthatatlan, mégis lehetőségekkel teli világra.

Most először nem félt attól, mi jön ezután.

Tudta, hogy rendben lesz minden.