Réka keserűen felnevetett.

– Érdekes, hogy a krumpliszedéstől milyen gyorsan eljutottunk odáig, hogy én milyen szerencsétlen feleség vagyok – mondta halkan. Tudta, falnak beszél. Az anyja megingathatatlan volt a maga igazában. Mégis, valami gyermeki vágy újra és újra arra késztette, hogy próbálja kivívni az elismerését. Mindannyiszor ugyanabba a hideg, kőkemény elutasításba ütközött.

– Minden összefügg – jelentette ki az anyja. – Rossz lány voltál, abból nem lesz jó feleség. És rendes gyerekeket sem tudsz majd felnevelni!

Réka nagy levegőt vett.

– Anya, én most elmegyek. Nem akarom ezt tovább folytatni. Jól értem, hogy nem vigyázol a gyerekeimre, amíg mi elutazunk?

– Hát persze, hogy nem! Ennyire értetlen vagy, hogy kétszer kell elmondanom?

– Rendben. Akkor én is világosan fogalmazok – felelte Réka, és felemelte a kezét, jelezve, hogy most ő beszél. – Idén nyáron nem megyünk a nyaralóba. Ültessétek el a krumplit egyedül, gondozzátok, szedjétek fel. Nagytakarításra se számíts tőlem, se apróbb segítségre. Pénzt se küldjetek, nincs rá szükségünk. Nem akarok veszekedni, és nem akarom megszakítani a kapcsolatot sem. De ilyen hangnemben nem kívánok tovább beszélgetni. Elutazunk pihenni. Márkkal kikapcsolódunk, élvezzük az életet. És még valami: jó anya vagyok. Olyan lányokat nevelek, akik boldogok lesznek, mernek hibázni, és újrakezdeni, ha kell. Ha szerinted én rossz lány vagyok, akkor tarts távolságot. Egy ideig biztosan nem szeretnék beszélni veled.