«Nem megy» — Lilla elrohant az esküvőről
Gyáva menekülés egy elárultnak hitt szerelemben.
— Lilla, jól vagy? — Réka, a tanúja és egyben a legközelebbi barátnője aggódva dugta be a fejét az öltözőbe. — Olyan sápadt vagy, mint a fal.
— Várj egy pillanatot… — suttogta Lilla, és a telefonja kijelzőjére meredt. Az ujjai remegtek. — Most írt Emese.
— Melyik Emese?
— Márk exe. Azt állítja, tegnap nála járt.
Réka azonnal odalépett, és szinte kikapta a készüléket a kezéből. Hangosan olvasta az üzenetet:
— „Jogod van tudni. Tegnap felkeresett. Neked is hazudik, ahogy nekem tette. Ne engedd, hogy tönkretegye az életed.”
— Ez lehet egyszerű rosszindulat. Féltékenység. Színtiszta bosszú — vágta rá Réka.
Lilla nem felelt. Lassan leült a sminkasztal elé, és a tükörképét bámulta. A szemében könny csillant. A hófehér ruha, a gondosan besütött haj, a fátyol — hirtelen mindez jelmeznek tűnt, mintha csak szerepet játszana.
— Tegnap este nem értem el… vagy húszszor hívtam — mondta elcsukló hangon. — Azt mondta, lemerült a telefonja a legénybúcsún. És ha ez sem volt igaz?
— Lilla, figyelj rám! — Réka elé állt, és megszorította a kezét. — Most sokkot kaptál. Nem tudjuk, mi az igazság. Tizenöt perc múlva kezdődik a szertartás!
Lilla hirtelen felpattant.
— Nem megyek ki hozzá. Nem tudok úgy a szemébe nézni, hogy közben nem tudom, átvert-e.
Az ajtó felé indult.
— Hová mész?
— Szükségem van egy kis levegőre. Gondolkodnom kell.
— Lilla, állj meg! Mindenki itt van! A szüleid, a kollégák, még a főnöke is… Márk rád vár!
— Akkor várjon.
Kitárta az ajtót. A folyosón sürgés-forgás: pincérek siettek tálcákkal, a fotós objektívet cserélt, dobozok csörömpöltek. De számára mindez jelentőségét vesztette. Szinte rohant kifelé az épületből.
A magassarkú cipő kopogott a kövön, a fátyol lobogott mögötte. Az emberek utána fordultak, valaki még fel is vette telefonnal. Egy kislány csilingelő hangja ütötte meg a fülét:
— Anya, nézd! A hercegnő elszalad!
Lilla befordult a sarkon, lihegve állt meg. A gondolatai kuszán kavarogtak: Hazudott? Vagy ez csak egy aljas hazugság? És mi van, ha sosem tudom meg?
A telefonja rezegni kezdett. A kijelzőn Márk neve villogott. Kinyomta. Újra hívta. Megint elutasította. Hangüzenetek érkeztek egymás után.
— Lilla, hol vagy? Minden rendben? Várlak…
— Ha valami baj van, mondd el. Itt vagyok…
Egy harmadik üzenet is befutott, de Lilla már nem hallgatta végig, csak meredt maga elé, miközben a mellkasában egyre erősebben dübörgött a bizonytalanság.
Végül mégis visszahallgatta az utolsó üzenet töredékét.
— …Réka mondta, hogy elmentél. Miért? Lilla, kérlek, gyere vissza.
A lány egy kis park szélén torpant meg, majd rogyadozó lábakkal leült egy hideg padra. Úgy érezte, a szíve a bordái mögött kalapál, mintha ki akarna törni.
— És ha igaz? — suttogta maga elé. — Akkor én most csak gyáván elfutottam? De ha hazugság az egész… miért nem kérdeztem rá?
Nem düh tombolt benne, hanem valami sokkal alattomosabb: a rettegés. A tévedéstől. Az árulástól. Attól, hogy egy hazugságra épített házasságba sétál bele vakon.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz