«Én ebből kimaradok» — Lilla higgadtan kijelentette
Gyáva, önző, és végzetes hibát követett el.
– Lilla, lenne valami… – Márk tétován megállt a konyha ajtajában, és idegesen forgatta a kulcscsomót az ujjai között. – Anyának nemsokára kerek évfordulója lesz. Rengeteg vendéget hívott, de a lakása elég szűk…
A kulcsok élesen csattantak a munkalapon. Lilla épp a mosogatógépből pakolt ki; a forró gőz bepárásította a szemüvegét. Betette az utolsó tányért a helyére, majd lassan megfordult. Olyan mozdulattal, mintha előre tudta volna, hogy ebből semmi jó nem sül ki.
– És?
Márk a hűtőhöz lépett, és értelmetlenül kotorászni kezdett benne. Nem is volt mit keresnie: néhány tegnapi fasírt, meg egy lejárt joghurt árválkodott odabent.
– Szóval… anya azt kérdezte, nem tudnánk-e elszállásolni pár rokont. Brigitta néni a lányaival, meg Ilona mama… Összesen öt-hat ember. Csak két éjszakára.
Gyorsan, egyetlen levegővel hadarta el, majd becsapta a hűtőajtót. Hátát neki támasztotta, tekintete ide-oda cikázott, hol a feleségére nézett, hol a padlót bámulta.
„Na tessék, kezdődik” – futott át Lilla fején. Pontosan emlékezett Brigitta nénire. Egyszer már jártak náluk május elején, és a kamasz lányai akkor úgy felforgatták a lakást, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Ilona mama pedig külön fejezet volt: alig hallott valamit, ezért a tévét üvöltő hangerőn nézte, amitől beleremegtek a falak.
– Márk, ezt most komolyan gondolod? – a hangja higgadt maradt, de a hidegség kiérződött belőle. – Egy hét múlva projektleadásom van. Itthon fogok dolgozni. Erre te ide akarsz költöztetni egy komplett vándorcirkuszt?
A férfi arca elkomorult; látszott rajta, hogy sértve érzi magát.
– Hatvanéves lesz az anyám! Szerinted nem kötelességem segíteni neki?
– És nekem nem lenne jogom beleszólni, mi történik a saját lakásomban? – Lilla összefonta a karját. – Ha ekkora ünnepséget szervezett, oldja meg a vendégek elszállásolását is. Találták már ki erre a célra a szállodákat.
– Ugyan már! Szálloda? Hiszen rokonokról van szó!
– Rokonokról? – mosolyodott el keserűen. – Azokról, akik múlt hónapban még egy üzenetet sem küldtek a születésnapomra? Igazán megható családi összetartás.
Márk az asztalhoz lépett, és ökölbe szorított kézzel támaszkodott rá. Megfeszült benne minden.
– Elég legyen! Már megígértem anyának. Pénteken érkeznek, és kész.
„Ennyi. Eldöntötte helyettem.” Lillában valami átbillent. Mintha egy kapcsolót kattintottak volna át benne. A férjére nézett, de hirtelen nem azt az embert látta, akivel öt éve együtt él, hanem egy idegent, aki most világossá tette: az ő véleménye semmit sem számít.
– Értem – felelte halkan.
Márk ezt beleegyezésnek vette. Megkönnyebbült arccal fújta ki a levegőt.
– Na látod. Nem kell ezen összeveszni.
Átvonult a nappaliba, és lehuppant a kanapéra tévét nézni. Lilla a konyha közepén maradt. Nem sírt, nem kiabált. Csak állt, és tárgyilagos, szinte jeges gondolatok jártak a fejében. „Szóval így működünk mostantól. Ő dönt, én alkalmazkodom. Érdekes.”
Este bement a nappaliba. Márk kényelmesen elnyúlva kapcsolgatta a csatornákat, elégedett félmosollyal.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz