Lilla szó nélkül odalépett a szekrényhez, és elővett egy garnitúra ágyneműt. A férfi felkapta a fejét.

– Nahát, ügyes vagy! Már készülődsz? A dolgozószobában kihúzható a kanapé, oda két embert simán be tudunk…

– Ez neked lesz – szakította félbe. – A dolgozószobában fogsz aludni.

Márk felült, mintha rugó lökte volna ki.

– Tessék? Miről beszélsz?

– Pont arról, amit hallasz. Ha egyedül hoztál döntést, akkor egyedül is viseld a következményeit. Te fogadod a vendégeidet, te eteted őket, te szórakoztatod, és te takarítasz utánuk. Én ebből kimaradok.

– Lilla, megőrültél? Házasok vagyunk!

A nő hosszan nézett rá. Hidegen, metszően.

– Azok voltunk. Addig, amíg nem gondoltad úgy, hogy az én szavam semmit sem ér. Tudod, mi vagy valójában? Nem egy felelősségteljes férfi, aki tartja az ígéretét. Hanem egy anyuci kedvence, aki retteg attól, hogy csalódást okozzon az anyjának. És ezért akár engem is kész lenne sárba tiporni.

Minden egyes mondata úgy csattant, mint egy pofon. Márk tátott szájjal állt, de hang nem jött ki a torkán. Mit lehet erre felelni?

– Szóval legyünk őszinték – folytatta Lilla higgadtan, szinte tárgyilagos hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. – Ha neked az a fontos, hogy mintafiú maradj, ám legyen. De abban a pillanatban megszűntél férj lenni. Ettől a naptól kezdve csupán két ember vagyunk egy lakásban. Ideiglenesen. Amíg hivatalosan is külön nem válunk.

Felkapta az ágyneműt, és átvonult a dolgozószobába. Márk hallotta, ahogy odabent komótosan, precízen beágyaz a kanapén. Minden mozdulata nyugodt volt, kimért. A férfi fejében közben tompa zúgás visszhangzott. „Mi a csuda történt? Hogy fajulhatott idáig?”

Ott maradt egyedül a nappaliban. A tévé háttérzajként ontotta a rendkívüli híreket, de ő egy szót sem fogott fel belőlük. Lassan kezdett ráeszmélni, mekkora hibát követett el. Jót akart – segíteni az anyjának, betartani az ígéretét. És most…

„Ugyan, csak fenyegetőzik. Majd lehiggad, kibékülünk. Mindig így volt” – próbálta nyugtatni magát. Csakhogy ezúttal nem hitt a saját gondolatainak. Talán azért, mert Lilla nem kiabált, nem sírt, nem csapkodott. Egyszerűen kimondta az ítéletet, és lezárta.

A dolgozószobában kialudt a villany. Csend telepedett a lakásra.

Márk még sokáig ült a félhomályban. Micsoda diadal – gondolta keserűen. Megnyert egy csatát, de elvesztette az egész háborút. És a legrosszabb az volt, hogy ezt pontosan tudta. Csakhogy visszafordítani már nem lehetett.

„Holnap beszélünk. Mindent megmagyarázok” – ismételgette magában, miközben végül ő is lefeküdt a dolgozószobai kanapéra. A frissen mosott lepedő levendulaillata csapta meg az orrát – Lilla mindig ilyen öblítőt használt. Régebben ez a finom illat megnyugtatta. Most inkább arra emlékeztette, mit kockáztatott.

A hálószobában néma csend honolt. Tudta, hogy Lilla sem alszik. A nő valószínűleg ugyanúgy a plafont bámulja, és azon töpreng, milyen gyorsan omlott össze minden. Egy jelentéktelennek tűnő ügy miatt. Néhány vendég miatt, akiket látni sem akart.

„Talán még nincs veszve minden?” – villant át Lilla fején. A következő pillanatban azonban elhessegette a gondolatot. Nem. Ha most meghátrál, azzal csak megerősíti benne, hogy vele bármit meg lehet tenni. Hogy úgyis lenyeli, úgyis alkalmazkodik.