«Nem önnek utaltam.» — mondtam higgadtan, a terem megfagyott
Bátor, tiszta lépés, méltóságteljes és felszabadító.
– Ilona, ezt most komolyan gondolja? – kérdeztem halkan, miközben éreztem, hogy forróság önti el az arcomat.
Az anyósom hangja úgy hasított végig az éttermen, hogy még a pincérek is megdermedtek egy pillanatra. Hatvanöt éves volt, de úgy beszélt, mintha még mindig egy régi közért pultja mögül dirigálna, és az üzletvezetőt követelné. A teremben minden tekintet rám szegeződött: rokonok, barátnők, a telkük melletti szomszédok. A férjem mellett ültem, a kezemben egy pohár ásványvízzel, és pontosan tudtam, hogy most kezdődik el az a jelenet, amitől hetek óta tartottam.
Ilona szélesen mosolygott. Diadalmasan. Mintha egy húsz éve húzódó vitát nyert volna meg éppen.
– Ugyan, mi rosszat mondtam? – tárta szét a karját, már nem is nekem, hanem az egész asztaltársaságnak címezve a szavait. – Nem lakást kérek. Egy ilyen kerek évforduló csak egyszer jön el az ember életében. Réka már komoly beosztásban dolgozik, szép fizetéssel, jutalmakkal. Igazán megörvendeztethetné az anyósát. Ugye, Gergő?
A férjem elsápadt. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, majd újra próbálkozott, de hang nem jött ki rajta. Az asztal alatt erősen megszorította a kezemet – annyira, hogy belefájdult.