– Van azonban egy apró részlet – nyomtam meg a „küldés” gombot, a telefon halkan pittyent. – Nem önnek utaltam. Az összeget egy időseket támogató alapítvány kapta. Épp most gyűjtenek egy otthon felújítására. Hiszen mindig azt mondta, hogy a rászorulók segítése a legfontosabb. Most tettünk is érte. Közösen.

A teremben megfagyott a levegő.

Ilona a kijelzőre meredt, majd rám, aztán vissza a telefonra. A szeme elkerekedett. A szája kinyílt, de szavak nem jöttek.

– Hogy… mi… te… – hebegte végül.

– Ami a vacsorát illeti – fordultam az időközben közelebb lépő üzletvezetőhöz –, az, ha jól tudom, már rendezve van. A fia fizette ki. Egy hónappal ezelőtt. Igaz, Gergő?

A férjem bólintott. A hangja rekedt volt.

– Így van.

Újra Ilonára néztem.

– Tehát az én ajándékom egy jó ügy támogatása. Gergőé pedig ez a szép este. Mindenki adott valamit.

Olyan csend ereszkedett a társaságra, hogy a terem túlsó sarkából is tisztán hallatszott, ahogy egy kanál a tányérhoz koccan.

Ekkor váratlanul Zsuzsanna néni felállt. Felemelte a poharát.

– Rékára – mondta határozottan. – Egy okos, méltóságteljes feleségre…

…hanem azért is, hogy egyikünk se feledje el: egy jubileum nem lehet ürügy arra, hogy valakit megszégyenítsünk a saját családjában.

A szavai után mintha feloldódott volna a dermedtség. Először csak egy-két vendég állt fel bizonytalanul, aztán sorra követték egymást. Volt, aki zavartan, volt, aki határozott mozdulattal emelte magasba a poharát. Mindannyian rám koccintottak. Ilona eközben mozdulatlanul ült a székében, arca élénkvörösre gyúlt, tekintete ide-oda cikázott, mintha menekülőutat keresne.

Nyugodtan ránéztem.

– Boldog születésnapot, Ilona – mondtam halkan. – Kívánom, hogy legyen békés.

Abban a pillanatban világossá vált számomra: ez még csak a kezdet. Az anyósom nem az a fajta, aki szó nélkül elenged egy ilyen estét. Tudtam, hogy napokon, hónapokon, talán éveken át keresni fogja a lehetőséget a visszavágásra. De aznap este én kerültem fölénybe. És először éreztem, hogy nem vagyok többé bábu egy sakktáblán.

Aztán történt valami, ami végképp új irányba terelte az eseményeket.

Az ünnepség furcsa hangulatban zárult. A vendégek még sorban odaléptek Ilonához gratulálni, de a lelkesedés már erőltetett volt. Mosolyogtak, koccintottak, udvarias szavakat mondtak, ám a tekintetükben ott bujkált a kínos felismerés. Ilona mindvégig tartotta magát, még tréfálkozni is próbált, de észrevettem, hogy amikor a villáért nyúl, enyhén remeg a keze.

Gergővel az elsők között indultunk haza. Az autóban szinte végig csend ült közöttünk. Csak egy piros lámpánál szólalt meg, anélkül hogy rám nézett volna.

– Réka… nem gondoltam volna, hogy képes vagy erre.

Oldalra fordultam.

– Azt szeretted volna, hogy szó nélkül álljam a számlát és mosolyogjak hozzá?

– Nem így értettem… csak… azt hittem, hallgatni fogsz. Mint eddig.

Az ablakon túl finom eső permetezte a szélvédőt, a lámpák sárga fénye elmosódott foltokká vált az üvegen.

– Tíz éven át hallgattam, Gergő. Elég volt.

Otthon külön váltunk szét. Ő a dolgozószobába ment, én a konyhába, és kamillateát főztem magamnak, mert biztos voltam benne, hogy az álom ma éjjel elkerül.