Hallgattam. Tudtam, ha most élesen visszaszólok, holnapra az egész rokonság arról fog beszélni, milyen hálátlan és kapzsi vagyok. Ha viszont csendben maradok, azzal hallgatólagosan beleegyezem. Onnantól pedig nincs visszaút.

Ilona élvezte a helyzetet. Kényelmesen hátradőlt, megigazította a blúzán a brossát, és mézes-mázos hangon folytatta:

– Nem magamnak kérem. Mindannyiunkért. Hogy szép és méltó legyen az ünnep. Hogy azt mondják majd az emberek: lám, milyen gondoskodó menye van Ilonának.

Az asztalnál suttogás indult. Valaki feszengve elmosolyodott, más inkább a tányérját tanulmányozta. Zsuzsanna néni – anyu régi barátnője – együttérző pillantást vetett rám. Bennem pedig lassan gyűlt valami nehéz és égető érzés. Nem is düh volt. Inkább kimerültség. Fáradtság attól az örök szereptől, amelyben nekem mindig alkalmazkodónak, csendesnek és hálásnak kellett lennem azért, hogy egyáltalán befogadtak ebbe a családba.