«Letiltottam a kártyát, és ez így is marad» — közölte Boglárka keményen
Boglárka épp jelentéseket nézett a táblagépén, amikor az ajtó hangosan kivágódott, és Péter berontott a lakásba. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássa: baj van. Még a cipőjét sem rúgta le, a küszöbön torpant meg, éles hangja végighasított a szobán:
— Hogyan merészeltél hozzányúlni a húgom kártyájához?! — ordította, és a telefonját rázta. — Az előbb hívott, zokogva! Azt mondja, még kenyérre sincs pénze!
Boglárka lassan félretolta a táblagépet és nyugodtan a férjére emelte a tekintetét. Túlságosan is nyugodtan ahhoz képest, hogy milyen vádak záporoztak rá.
— Ülj le — mondta higgadtan. — Beszéljük meg normálisan.
— Miféle „ülj le”? — lépett beljebb Péter, de leülni eszébe sem jutott. — Felfogod egyáltalán, mit csináltál? Vivien pénz nélkül maradt! Nincs nála egyetlen fillér sem!
— Egyetlen fillér sincs? — húzta fel a szemöldökét Boglárka. — Különös. Akkor miért mesélte tegnap az anyád, hogy Vivien már három hete nála lakik, és egy forintot sem adott be a háztartásba?
Péter egy pillanatra elnémult.
— Mit keres ebben anyám? Megegyeztünk, hogy kisegítjük Vivit, amíg nem talál állást. Te is rábólintottál!
Boglárka felállt, az ablakhoz sétált, és a kora esti Budapestet nézte. A lenti fények tompán, távolinak hatottak. Messze ettől a veszekedéstől.
A történet hónapokkal korábban kezdődött. Péter lehangoltan érkezett haza, teát főzött magának, és sokáig szótlanul ült a konyhában. Boglárka tudta: jobb nem faggatni — majd elmondja magától.
— Vivient kirúgták — szólalt meg végül. — A cég „létszámcsökkentést” hajtott végre, a fél osztályt elküldték.
Boglárka letette a serpenyőt a tűzhelyre.
— Sajnálom. Már keres valami újat?
— Keresi, de tudod, milyen mostanában az álláspiac… — Péter megdörzsölte az orrát. — Bogi, arra gondoltam… kisegíthetnénk egy ideig. Átmenetileg. Egy-két hónap, nem tovább.
Boglárka megállt, kezében még a hagymával.
— Miben segítsünk pontosan?
— Nem tudom… albérletre, kajakra. Hogy ne stresszelje magát az alapvető kiadások miatt, amíg keres valamit. Albérletben lakik, elég nagyok a költségei…
Boglárka tudta, hogy igent fog mondani. Nem azért, mert gyenge volt, hanem mert Péter ritkán kért ilyesmit, és nemet mondani a családi segítségre rossz érzés lett volna. A család az család.
— Rendben — bólintott. — Csinálok neki egy társkártyát a számlámhoz, beállítok egy felső keretet. Csak szóljon előre, ha többre van szüksége, nehogy félreértés legyen.
Péter hátulról átölelte.
— Köszi. Tényleg. Vivi hálás lesz, biztos vagyok benne.
Boglárka nem válaszolt, visszatért a hagyma aprításához. Belül viszont motoszkált egy rossz érzés, amit igyekezett elhessegetni.
Az első hónap gond nélkül telt. Boglárka olyan keretet állított be, amiből Vivien ki tudta fizetni a szerény zuglói garzonját, tudott ennivalót venni és bérlettel közlekedni. Egyszerűen, de tisztességesen.
Vivien néha köszönetet írt a családi csoportba: „Nagyon hálás vagyok, megmentettetek”, „Nem tudom, mi lenne velem nélkületek”. Péter elégedett volt, Boglárka megnyugodott. Minden a terv szerint haladt.
Aztán jött az az este a Váci utcai étteremben.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz