Boglárka egy munkatársával találkozott; bor mellett beszélték át az új projektet. Az étterem nem volt olcsó — átlagosan tízezer forintos számlák fejenként. Olyan hely, ahová ünnepelni vagy üzleti vacsorára járnak.

Amikor elhaladt egy panorámaablak melletti asztal mellett, ismerős kacagás ütötte meg a fülét. Ösztönösen hátranézett. Az asztalnál, amely tele volt tésztával, tengeri herkentyűkkel és egy palack fehérborral, Vivien ült. Vadonatúj ruhában, három barátnője társaságában. Vidáman csevegtek, kacagtak, láthatóan gondtalan kedvükben voltak.

Boglárka megdermedt. Egy pillanatig habozott — odamenjen vagy sem. Végül úgy döntött, nem érdemes. Visszament a saját asztalukhoz.

— Valami baj van? — kérdezte a kollégája.

— Nincs — bólintott Boglárka. — Minden rendben.

Valójában egyáltalán nem volt rendben.

Aznap este nem hozta szóba Péternek. Talán tényleg kikapcsolódás volt, talán a barátnők állták a számlát. Vagy éppen születésnapot ünnepeltek. Nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni.

De a gyanú megtelepedett benne.

Legközelebb az Árkád bevásárlóközpontban futott össze Viviennel. Szombat délben volt; Boglárka ágyneműt keresett, amikor egy ruhabolt kijáratánál megpillantotta az ismerős alakot. Vivien két jól megtömött szatyorral a kezében telefonált, elégedettnek tűnt.

Ezúttal Boglárka odalépett.

— Vivi?

A lány összerezzent, aztán megfordult. Az arcán egy pillanatra riadalom suhant át, de gyorsan összeszedte magát és mosolyt erőltetett.

— Bogi! Szervusz! Micsoda véletlen!

— Szervusz — Boglárka a teli szatyrokra pillantott. — Bevásároltál?

— Á… igen, ez… — Vivien elbizonytalanodott. — Óriási leárazás volt, nem bírtam ellenállni. Pólók fillérekért, farmerek szinte ingyen.

— Értem — Boglárka erőltetett mosolyt villantott. — Ügyes. És… találtál már munkát?

— Még nem — Vivien lesütötte a szemét. — De dolgozom rajta, tényleg. Már több interjún is voltam.

— Sok sikert — mondta Boglárka.

Elköszöntek, de Boglárka belül összeszorult. Leárazás, persze, lehetséges. A boltokban szoktak akciók lenni. Csakhogy a szatyrok színültig tele voltak, és Vivien nem úgy festett, mint aki a filléreket számolgatja.

Aznap este, miközben Péter a focimeccset nézte, Boglárka mellé ült.

— Péter, beszélnünk kell.

— Most? — kérdezte a férfi, anélkül hogy a képernyőről felnézett volna.

— Igen. Vivienről.

Végre odafordult.

— Mi van vele?

— Láttam őt. Kétszer. Egy drága étteremben a barátnőivel, aztán a plázában, szatyrokkal megpakolva.

Péter összeráncolta a homlokát.

— Na és?

— Hogyhogy „na és”? — próbált higgadt maradni Boglárka. — Mi fizetjük az ennivalóját és a lakbérét, ő meg tízezres éttermekben ücsörög és márkás ruhákat vásárol.

— Bogi — sóhajtott Péter, mintha egy gyereknek magyarázna valami nyilvánvalót —, lehet, hogy a barátnők fizettek. Nem láttad, ki rendelte el a számlát. A vásárlás pedig… ő azt mondta, leárazás volt. Mit akarsz, hogy rongyokban járjon?

— Azt akarom, hogy ne hazudozzon.

— Nem hazudik! — csattant fel Péter. — Csak te vagy elfogult vele!

— Én? — Boglárka érezte, hogy valami belül elpattan. — Én, aki beleegyeztem a segítségbe, elfogult vagyok?